- Te leszel a mi stratégánk, Jenő – búgta a rekedtes, női alt a telefonba.
Stoczek elmélázott. Utoljára 1976-ban, az edericsi vezetőképző táborban beszélt vele így az asszony (akkor még fiatal leány), ó, azok az edericsi éjszakák! Az a tüzes tekintet, azok a bájos toppantások, mikor egy diák rossz válaszokat adott a Ki tud többet a Szovjetunióról vetélkedő döntőjében! Évtizedek teltek el az óta, de még mindig megbizsergette ez a hang, bár mostanában inkább csak a gyomorszája környékén.
Stoczek Jenő, a stratéga. Ez tetszett neki.
Szükségetek van a Jenőre, mi? Hiányzik a Jenő, mi? Na jó, lássunk munkához!
És Stoczek Jenő munkához látott.
>>>>>>>
- Azt a pillanatot kell megragadni, mikor megint felajánlja a lemondását.
- Mér, megint felajánlja?
Ez a Béla mindig is egy seggfej volt.
- Igen, megint. Akkor kell lépni.
- És ha nem sikerül? Nagyon fog haragudni akkor.
- Sikerülni fog, Béla. Ismersz. Az jobb lenne, ha én haragudnék?
>>>>>>>
- Na de ki lesz helyette? Az sem mindegy, Jenő!
- Mindegy, Imre.
- Nem mindegy! Péter? Talán vállalnám én is. A feleségem örülne.
- Pár hónapról van szó. Úgyis vállalnád?
- Igazad van, legyen Péter. És a kormány? Azt ki fogja vezetni?
- Áh, az nem probléma.
>>>>>>>
- Basszátok meg! Nem igaz, hogy nem vagytok képesek találni valakit!
- Senki sem vállalja, Jenő.
- A rohadt életbe! Bokrosnak szóltatok?
- Szóltunk, de besértődött, hogy nem őt kerestük elsőként.
- Most mi a faszt csináljak?
- Hát...
- Mi hát? Ne hergelj!
- Ott van Furulya.
- Mi? Mi? Az a kis takony?
- A nők szeretik.
- Nők...
>>>>>>>
- Szerbusz, Imre.
- Mizu, Jenő?
- Csak Furulya vállalta.
- A pártelnökséget? Normálisak vagytok?
- Dehogy, a miniszterelnökséget.
- Bazmeg, ne ijesztegess. OK, legyen ő.
- A pártot Ildi fogja vezetni. Jól teljesített a vámnpírokkal, és egyébként is csak pár hónapról van szó.
- Micsoda? Jézusom.
- Pár hónap, Imre. Átmeneti időszak, ki kell bírni.
- Bazmeg.
- Ősszel újrakezdjük. Őszig kibírjuk.
- Péternek mondtad?
- Persze. Részéről rendben.
- Legyen akkor.
Ostoba - gondolta Stoczek. - Nem számolsz a másik nővel.
Újra elmélázott azon a régi, edericsi éjszakán.
2009. április 26., vasárnap
2009. április 20., hétfő
63
Stoczek Jenő régivágású ember. Az a fajta öreg szoci, akit oly sokan kedvelnek még ma is*
Barátságos, közvetlen, hátbaveregetős, mindenkit a keresztnevén szólít, tegeződik a hentessel és a zöldségessel is a sarkon, ha nagy ritkán beugrik egy kis banánért. Barna, gyűrött VOR öltönye már régen nem ér össze a derekán, az ing is annyira szorítja kissé puffadt, vörös nyakát, hogy a felső gombokat mindig nyitva hagyja, egészen sajátságos esést adva ezzel széles, csíkos nyakkendőjének.
Nem mondhatni, hogy Stoczek Jenő különösebben tehetséges vagy éleselméjű lenne, ám megbízhatóságához sohasem fért kétség. Igazából szervezésben erős, kiterjedt ismeretségi körének és rokonságának köszönhetően. Senki nem tud nála jobb gulyáspartikat, vÁlasztási naggyűléseket, majálisokat szervezni, harminc éve nem mulasztja el, hogy a rokon házipálinkájából és az aktuális disznótorosból kóstolót küldjön a megfelelő helyekre, minden városban ismeri a legjobb autószerelőt, egyik testvére a vendéglátóiparban, a másik az építőiparban tölt be komoly funkciót, orvoscsaládba nősült, az egyik unokatestvére pedig szívesen lát minden fontos embert a vadásztársaság vendégházában, ha egy nyugalmas hétvégét akar eltölteni a titkárnőjével.
Nem csoda tehát, ha Stoczek Jenő karrierje, ha nem is fénysebességgel, de annál biztosabban ívelt felfelé egészen a megyei pártelnöki funkcióig.
Stoczek Jenő nem szerette sose az Urat.
Pontosabban az elején nem szerette, ma már kifejezetten utálja.
Már korábban is ismerte, persze, kit ne ismert volna Stoczek Jenő? Sokat nem foglalkozott vele, túlmozgásos buzgómócsing, az a menedzser-kalkulátor fajta, ezek sosem érdekelték, azért a házipálinkából persze kaptak, ha pozícióba kerültek.
Amikor miniszterelnök lett az Úr, talán még örült is. Majd ez megfingatja azt a büdöset. Végül is ma már más időket élünk, szükség van ilyenekre is a pártban.
Annak a híres beszédnek nem örült. Mit kell itt a sajátjainkat rugdosni? Mit képzel ez magáról? De hamar elterelődött a figyelme erről, jöttek fel a büdösek,össze kellett fogni, nem szabadott széthúzással gyengíteni a pártot. Amikor októberben végigverték a tüntetőket FENN (:) in memoriam Prosztó) Pesten, na, akkor majdnem megkedvelte. De ez rögtön elmúlt, mikor a zöldséges és a hentes a vizitdíjról kérdezte. – Jenő úr, tényleg fizetni kell majd a nyugdíjas édesanyámnak a gyógyszerek feliratásáért? – Most mi a szart modnjon erre? Egy darabig próbálkozott a megadott érvekkel, de még a gyerekei is kinevették. Inkább Margitkát, a titkárnőjét küldte le onnantól, ha megkívánt egy kis banánt.
Igen, ekkortól kezdte egyre jobban utálni az Urat. Az a sok hülye balfék, akivel körülvette magát. A buzi SZDSZ-esek, hogy mennyire utálja őket! Az az idétlen kapkodás állandóan, minden mindig rosszul sült el, az egyik nap ezt kellett követni, másnap megint valami más faszság volt a nyerő. És soha, semmi eredmény, amire legalább hivatkozni lehetett volna, legalább a sógor előtt! Áh. Soha sem képzelt túl sokat magáról, de néha úgy érezte, ennél még ő is jobban csinálná.
Szerencsére, mint kiderült, nem volt egyedül ezekkel a kétségekkel. Előbb csak puhatolózva, azután konkrét ajánlattal is megtalálták a régi elvtársak.
És Stoczek Jenő figyelmesen meghallgatta őket.
*célzás Tölgy Ilona szerző és kommentelő pajtásra
És most valami egészen más!
Barátságos, közvetlen, hátbaveregetős, mindenkit a keresztnevén szólít, tegeződik a hentessel és a zöldségessel is a sarkon, ha nagy ritkán beugrik egy kis banánért. Barna, gyűrött VOR öltönye már régen nem ér össze a derekán, az ing is annyira szorítja kissé puffadt, vörös nyakát, hogy a felső gombokat mindig nyitva hagyja, egészen sajátságos esést adva ezzel széles, csíkos nyakkendőjének.
Nem mondhatni, hogy Stoczek Jenő különösebben tehetséges vagy éleselméjű lenne, ám megbízhatóságához sohasem fért kétség. Igazából szervezésben erős, kiterjedt ismeretségi körének és rokonságának köszönhetően. Senki nem tud nála jobb gulyáspartikat, vÁlasztási naggyűléseket, majálisokat szervezni, harminc éve nem mulasztja el, hogy a rokon házipálinkájából és az aktuális disznótorosból kóstolót küldjön a megfelelő helyekre, minden városban ismeri a legjobb autószerelőt, egyik testvére a vendéglátóiparban, a másik az építőiparban tölt be komoly funkciót, orvoscsaládba nősült, az egyik unokatestvére pedig szívesen lát minden fontos embert a vadásztársaság vendégházában, ha egy nyugalmas hétvégét akar eltölteni a titkárnőjével.
Nem csoda tehát, ha Stoczek Jenő karrierje, ha nem is fénysebességgel, de annál biztosabban ívelt felfelé egészen a megyei pártelnöki funkcióig.
Stoczek Jenő nem szerette sose az Urat.
Pontosabban az elején nem szerette, ma már kifejezetten utálja.
Már korábban is ismerte, persze, kit ne ismert volna Stoczek Jenő? Sokat nem foglalkozott vele, túlmozgásos buzgómócsing, az a menedzser-kalkulátor fajta, ezek sosem érdekelték, azért a házipálinkából persze kaptak, ha pozícióba kerültek.
Amikor miniszterelnök lett az Úr, talán még örült is. Majd ez megfingatja azt a büdöset. Végül is ma már más időket élünk, szükség van ilyenekre is a pártban.
Annak a híres beszédnek nem örült. Mit kell itt a sajátjainkat rugdosni? Mit képzel ez magáról? De hamar elterelődött a figyelme erről, jöttek fel a büdösek,össze kellett fogni, nem szabadott széthúzással gyengíteni a pártot. Amikor októberben végigverték a tüntetőket FENN (:) in memoriam Prosztó) Pesten, na, akkor majdnem megkedvelte. De ez rögtön elmúlt, mikor a zöldséges és a hentes a vizitdíjról kérdezte. – Jenő úr, tényleg fizetni kell majd a nyugdíjas édesanyámnak a gyógyszerek feliratásáért? – Most mi a szart modnjon erre? Egy darabig próbálkozott a megadott érvekkel, de még a gyerekei is kinevették. Inkább Margitkát, a titkárnőjét küldte le onnantól, ha megkívánt egy kis banánt.
Igen, ekkortól kezdte egyre jobban utálni az Urat. Az a sok hülye balfék, akivel körülvette magát. A buzi SZDSZ-esek, hogy mennyire utálja őket! Az az idétlen kapkodás állandóan, minden mindig rosszul sült el, az egyik nap ezt kellett követni, másnap megint valami más faszság volt a nyerő. És soha, semmi eredmény, amire legalább hivatkozni lehetett volna, legalább a sógor előtt! Áh. Soha sem képzelt túl sokat magáról, de néha úgy érezte, ennél még ő is jobban csinálná.
Szerencsére, mint kiderült, nem volt egyedül ezekkel a kétségekkel. Előbb csak puhatolózva, azután konkrét ajánlattal is megtalálták a régi elvtársak.
És Stoczek Jenő figyelmesen meghallgatta őket.
*célzás Tölgy Ilona szerző és kommentelő pajtásra
És most valami egészen más!
2009. február 26., csütörtök
62 - A kapszula
A vézna kis emberke összetörve állt a folyópart elhagyatott lépcsőjén. Mellette falfehérré vált, babaarcú,
szemüveges nő bámulta meredten a vizet.
- Szóval te is megkaptad?
- Meg. Délben adták át... a ffaszba... kapszula... bazmeg... kapszula....
- Neked mennyit mondtak? Kérdezte, szinte gépies hangon a nő.
- Huszonnégy órát. Mindenki annyit kap. Plussz, amíg kiszenvedsz a ciántól... basszameg... De hát könyörgöm, ééén? Nekem? Nekeeem!? Ezek... ezek megőrültek!
- Miért, és nekem? Nézett a babaarcú lemondóan a kisfiúvá fogyott remegő emberre, tekintete a hullámokba merült.
Sötét felhő takarta el a holdat, a távolból elhaló sikolyokat kapott fel a szél. A nő hirtelen felnézett:
- Próbáljunk meg átjutni valahogy, még mindig jobb mint a kapszula!
- Oda? Te megőrültél? Azzal kezdődik, hogy egy perc alatt széttépnek. Remegett a szája ahogy ezt kimondta. A keze ökölbe szorult.
- De igen, tudok egy helyet, ahol farkaskutyák állnak. Nem is igazi vérfarkasok csak meg vannak csinálva, érted?
Ott simán átmegyünk, az egyiket ismerem, a nagynénémnek volt még régen a... na jó, ez mindegy, induljunk, kérlek.
- Nee, én komolyan mondom, én inkább lenyelem, és kész, vége. Engem nem érdekel... a hangja elcsuklott.
- Ne viccelj, dobd már el, gyere menjünk.
Megfogta a fiú kezét, és lassan elindultak a sötét víz felé. Már az első lépésre térdig merültek, aztán derékig... nem szóltak egymáshoz akkor sem amikor dideregve nyakig merültek a szennyes, jéghideg vízben. Úszni kezdtek.
天
2009. január 25., vasárnap
61
A kísértet elveszetten álldogált a Nyugati téri aluljáró közepén. A reggeli csúcsforgalomban ügyet se vetett rá senki, egy hangos tinédzser társaság például egyenesen átgyalogolt rajta. A kísértet reflexből rájuk vicsorított, minden látható eredmény nélkül.
A kísértet előző éjjel érkezett Csehországból és rettentően frusztrált volt. A kísértetbiznisz már ott sem ment jól – biztos a válság – de Budapesten aztán végképp semmi eredményt sem volt képes elérni. Amikor lelibegett a vonatról, a vasutas azt morogta, hogy a kísértetek kész felüdülést jelentenek a vérfarkasok után. A vérfarkasok egy másik üzletág volt és a kísértet nem is tudta, hogy Budapesten ilyen erős pozíciókat építettek ki. Nem nagyon zavarta ez azonban, európai körúton volt, semmi dolga nem volt a vérfarkasokkal. Most már azonban kezdte érezni, hogy a vérfarkasoknak nagyon is köze van az érdektelenséghez, ami a felbukkanását fogadta.
„Egy kísértet” - jegyezte meg Dr. K. agyának egy eldugott zuga, amikor a paranormális jelenség látótávolságba ért. Dr. K. elhessentette a megjegyzést és kiadta a feladatot egy másik eldugott zugnak, hogy döntse el: átgyalogoljon-e az ektoplazmán vagy kerülje meg. Az eldugott zug lelkesen jelentette, hogy a kísérteteken nyugodtan át lehet gyalogolni és Dr. K. teljes lendülettel erre készült, amikor villámcsapásként beléhasított a felismerés.
Azért az mégse normális, hogy fényes nappal kísértet áll a Nyugati téri aluljáró közepén.
Dr. K.-nak az utolsó pillanatban sikerült lefékeznie a kísértet előtt. A kísértet rábámult és ő is a kísértetre. Egy másodpercre megdermedtek. Nem tudták mit csináljanak. Aztán a kísértet elkezdett vicsorítani. Nem reflexből. Tudta: most közönségre akadt. Apait-anyait beleadott. A szája természetellenes méretűre nyílt és felbukkantak a hatalmas, tőrszerű fogak …
Dr. K. azonnal ráérzett, mit kíván tőle a szerep. Rámeredt a fogakra és sikoltozni kezdett. Sikoltozott vagy egy fél percig, aztán sarkon fordult és eszét vesztve rohanni kezdett. Rohant mindaddig, amíg a kísértet látókörében volt.
A kísértet szomorkásan elmosolyodott. Talált egy lelki társat, ez egyszerre volt vidám és elkeserítő. Egyvalaki akadt ebben az egész eldugott városban, aki értékelte a produkcióját. A sikoltozó Dr. K. okozta dermedés az aluljáró forgalmában már el is múlt és most éppen egy idősebb nő csörtetett át rajta céltudatosan, nagy, gurulós cekkerrel. A kísértet tudta: ideje indulni. Vár a vonat, irány Szerbia. Ahhoz a helyhez sem fűzött nagy reményeket.
"Hát te mit keresel itt, Sándor?Vazze!"
A kísértet meglepetten fordult hátra. Vazze! Egy óriásnő állt előtte, zilált frizuráját lágyan fújdogálta a langyos alkonyi szél. Az arca vörös volt, szemei szikráztak a haragtól. És akkor a kísértet hirtelen úgy érezte, valami titokzatos erő felemeli, többször vadul megrázza és megforgatja, azután már nem érzett semmi mást, csak azt, hogy nyílegyenesen átrepül a pályaudvaron, a városon, más városokon, mezőket, folyókat látott, utána elsötétedett minden.
"Ez lehetett a belgrádi gyors, Vazze!"- gondolta, mielőtt fejjel belefúródott valami keménybe. Akkor elájult.
:)
A kísértet előző éjjel érkezett Csehországból és rettentően frusztrált volt. A kísértetbiznisz már ott sem ment jól – biztos a válság – de Budapesten aztán végképp semmi eredményt sem volt képes elérni. Amikor lelibegett a vonatról, a vasutas azt morogta, hogy a kísértetek kész felüdülést jelentenek a vérfarkasok után. A vérfarkasok egy másik üzletág volt és a kísértet nem is tudta, hogy Budapesten ilyen erős pozíciókat építettek ki. Nem nagyon zavarta ez azonban, európai körúton volt, semmi dolga nem volt a vérfarkasokkal. Most már azonban kezdte érezni, hogy a vérfarkasoknak nagyon is köze van az érdektelenséghez, ami a felbukkanását fogadta.
„Egy kísértet” - jegyezte meg Dr. K. agyának egy eldugott zuga, amikor a paranormális jelenség látótávolságba ért. Dr. K. elhessentette a megjegyzést és kiadta a feladatot egy másik eldugott zugnak, hogy döntse el: átgyalogoljon-e az ektoplazmán vagy kerülje meg. Az eldugott zug lelkesen jelentette, hogy a kísérteteken nyugodtan át lehet gyalogolni és Dr. K. teljes lendülettel erre készült, amikor villámcsapásként beléhasított a felismerés.
Azért az mégse normális, hogy fényes nappal kísértet áll a Nyugati téri aluljáró közepén.
Dr. K.-nak az utolsó pillanatban sikerült lefékeznie a kísértet előtt. A kísértet rábámult és ő is a kísértetre. Egy másodpercre megdermedtek. Nem tudták mit csináljanak. Aztán a kísértet elkezdett vicsorítani. Nem reflexből. Tudta: most közönségre akadt. Apait-anyait beleadott. A szája természetellenes méretűre nyílt és felbukkantak a hatalmas, tőrszerű fogak …
Dr. K. azonnal ráérzett, mit kíván tőle a szerep. Rámeredt a fogakra és sikoltozni kezdett. Sikoltozott vagy egy fél percig, aztán sarkon fordult és eszét vesztve rohanni kezdett. Rohant mindaddig, amíg a kísértet látókörében volt.
A kísértet szomorkásan elmosolyodott. Talált egy lelki társat, ez egyszerre volt vidám és elkeserítő. Egyvalaki akadt ebben az egész eldugott városban, aki értékelte a produkcióját. A sikoltozó Dr. K. okozta dermedés az aluljáró forgalmában már el is múlt és most éppen egy idősebb nő csörtetett át rajta céltudatosan, nagy, gurulós cekkerrel. A kísértet tudta: ideje indulni. Vár a vonat, irány Szerbia. Ahhoz a helyhez sem fűzött nagy reményeket.
"Hát te mit keresel itt, Sándor?Vazze!"
A kísértet meglepetten fordult hátra. Vazze! Egy óriásnő állt előtte, zilált frizuráját lágyan fújdogálta a langyos alkonyi szél. Az arca vörös volt, szemei szikráztak a haragtól. És akkor a kísértet hirtelen úgy érezte, valami titokzatos erő felemeli, többször vadul megrázza és megforgatja, azután már nem érzett semmi mást, csak azt, hogy nyílegyenesen átrepül a pályaudvaron, a városon, más városokon, mezőket, folyókat látott, utána elsötétedett minden.
"Ez lehetett a belgrádi gyors, Vazze!"- gondolta, mielőtt fejjel belefúródott valami keménybe. Akkor elájult.
:)
2009. január 9., péntek
60
- Kedves nézőink, globális híreinket hallották...
A képernyő picit mintha elhalványodott volna,
legalábbis remegni kezdett a kép, majd a szürkeruhás
ember váratlanul eltünt. A szobában lassan, de biztosan
egyre hűvösebb lett. Magukra húzták a takarót. A készülék
még pislákolt egy kicsit, valami zenét játszottak, aztán
reklámokat.Tíz perc, és teljesen kihültek a lakások,
minden ablak elsötétült, süket csend borult az egész telepre.
Fenn a gépházban még egyet tekert a kapcsolón, majd elindult
lefelé. 14 fok... morgott magában, az elég lesz,
csak tudjuk tartani...
天
2008. december 28., vasárnap
59
- Új kor születik, kedves barátaim!
A Náci Vérfarkasok és Vámpírok Demokratikus Szövetségének elnöke egy kihalt, hamuval és kövekkel borított pusztaságon állt. A süvítő szél belekapott lebernyegébe, megpróbálta a rémalakot feldönteni. Az elnök azonban mit sem törődött a széllel. A tekintetéből hipnotikus erő áradt, a hangja felszárnyalt. Amikor a víziójáról beszélt, nem lehetett kizökkenteni holmi széllel.
- Évszázadok óta nézzük megadóan, ahogy a fajtánk háttérbe szorul. Kétszáz éve még mindenki kussolhatott, ha egy balféket bevonszoltatok a várkastélyba. Száz éve még nem számított, ha a sötét utcán időnként eltűnt egy-két nyomorult. Ma pedig? Örülhetünk, ha büntetlenül elosonhatunk az árnyékban.
Felkelt valami holdszerű, a fénye azonban a rettenetkéknek olyan árnyalata volt, amit az igazi Hold sose lett volna képes produkálni. Ebben a fényben az elnök arcszíne leginkább egy vízihulláéra hasonlított.
- Most azonban olyan lehetőség adódott, ami évezredenként egyszer adódik. Nem untatlak titeket részletekkel, bolygóegyüttállások vannak és mágikus erők áradása. Rövid leszek: visszafordíthatjuk az Idő Kerekét. Visszahozhatunk egy rég elmúlt kort. Az embereknek rosszabb lesz, de nekünk annál jobb! Újra eljön a Rémek Ideje!
Dr. K. mint a rugó pattant fel az ágyában. A visszatérő rémálmoktól kiverte az izzadtság. Az ablakon a valódi Hold fénye áradt be, az álomholdhoz képest nem kevésbé nyugtalanítóan. Beszélni kellene erről valakinek – morogta dr. K., de tudta, hogy senki se értené meg, talán még az Őrzők se.
Tévedett.
A város milliónyi hétköznapi álmodója között volt néhány ezer kiválasztott, akik ugyanúgy látták a Vérfarkasok elnökét a kísérteties pusztaságon, mint dr. K.
Adás volt az álomtévén.
Prinkmayer elmosolyodott álmában, amikor a másik oldalára fordult. Ő is látta az adást. Már nem kell sokat várni.
A Náci Vérfarkasok és Vámpírok Demokratikus Szövetségének elnöke egy kihalt, hamuval és kövekkel borított pusztaságon állt. A süvítő szél belekapott lebernyegébe, megpróbálta a rémalakot feldönteni. Az elnök azonban mit sem törődött a széllel. A tekintetéből hipnotikus erő áradt, a hangja felszárnyalt. Amikor a víziójáról beszélt, nem lehetett kizökkenteni holmi széllel.
- Évszázadok óta nézzük megadóan, ahogy a fajtánk háttérbe szorul. Kétszáz éve még mindenki kussolhatott, ha egy balféket bevonszoltatok a várkastélyba. Száz éve még nem számított, ha a sötét utcán időnként eltűnt egy-két nyomorult. Ma pedig? Örülhetünk, ha büntetlenül elosonhatunk az árnyékban.
Felkelt valami holdszerű, a fénye azonban a rettenetkéknek olyan árnyalata volt, amit az igazi Hold sose lett volna képes produkálni. Ebben a fényben az elnök arcszíne leginkább egy vízihulláéra hasonlított.
- Most azonban olyan lehetőség adódott, ami évezredenként egyszer adódik. Nem untatlak titeket részletekkel, bolygóegyüttállások vannak és mágikus erők áradása. Rövid leszek: visszafordíthatjuk az Idő Kerekét. Visszahozhatunk egy rég elmúlt kort. Az embereknek rosszabb lesz, de nekünk annál jobb! Újra eljön a Rémek Ideje!
Dr. K. mint a rugó pattant fel az ágyában. A visszatérő rémálmoktól kiverte az izzadtság. Az ablakon a valódi Hold fénye áradt be, az álomholdhoz képest nem kevésbé nyugtalanítóan. Beszélni kellene erről valakinek – morogta dr. K., de tudta, hogy senki se értené meg, talán még az Őrzők se.
Tévedett.
A város milliónyi hétköznapi álmodója között volt néhány ezer kiválasztott, akik ugyanúgy látták a Vérfarkasok elnökét a kísérteties pusztaságon, mint dr. K.
Adás volt az álomtévén.
Prinkmayer elmosolyodott álmában, amikor a másik oldalára fordult. Ő is látta az adást. Már nem kell sokat várni.
2008. december 22., hétfő
58
Prinkmayerné Lelkes Piroska két napja állandóan bőgött.
Bőgött reggel, az első kávé után, mert eszébe jutott, hogy az a hülye Sándor öt cukorral itta. Bőgött délben, miközben a pörköltet kavargatta: az volt a Sándor kedvence, nokedlivel.. És bőgött este, mikor a híradóban bemondták, hogy a Náci Vérfarkasok 2 nap alatt 2421 kérdést intéztek a miniszterekhez: vajon mit szólna ehhez a Sándor? Tegnap még délután is bőgött, mert ablakpucolás közben leesett a sámliról, tavaly Ő esett le ugyanígy, mikor évődve kirúgta alóla a létrát...
- Hát elhagytál, te szarházi! – üvöltött bele az elviselhetetlen csendbe sokadszor.
Fájt az élet.
Eleinte el sem akarta hinni, hogy ez megtörténhet: a férje elhagyja őt egy másikért, egy rosszabbért, egy riherongy cafkáért?! Kitartóan, bizakodva kereste, aggódva, hogy netán baja esett megint. Aggódásában meg kellett vernie néhány embert, de szívesen tette.
Aztán tegnap…az a csomag a küszöb előtt a tavaly karácsonyra ajándékozott csíkos zoknival és egy kockás lapra firkantott pár soros üzenettel: „Az Arankát szeretem mosmár, mindent visszaadok, ne is keress, Sándor”
Mintha tőrt döftek volna a szívébe! Hát ennyi volt? Mindennek vége?
Könnyes szemei a sublót tetején álló fotóra meredtek:
- Milyen boldogok is voltunk! Ó, jaj, nem akarok élni!
Vadul keresni kezdett valamit, hogy a fényképhez vághassa, a rátörő fájdalmat egyszerűen nem tudta tovább elviselni, törni-zúzni akart! Akkor hirtelen meglátta a szórólapot a konyhaasztalon.
- Jé, hát ez a kis Béla gyerek a 3/b-ből, hogy ezek mennyire utálták egymást a Sándorral….
És már tudta is, hogyan áll majd bosszút a férjén és azon a büdös rüfkén egyszerre.
Bőgött reggel, az első kávé után, mert eszébe jutott, hogy az a hülye Sándor öt cukorral itta. Bőgött délben, miközben a pörköltet kavargatta: az volt a Sándor kedvence, nokedlivel.. És bőgött este, mikor a híradóban bemondták, hogy a Náci Vérfarkasok 2 nap alatt 2421 kérdést intéztek a miniszterekhez: vajon mit szólna ehhez a Sándor? Tegnap még délután is bőgött, mert ablakpucolás közben leesett a sámliról, tavaly Ő esett le ugyanígy, mikor évődve kirúgta alóla a létrát...
- Hát elhagytál, te szarházi! – üvöltött bele az elviselhetetlen csendbe sokadszor.
Fájt az élet.
Eleinte el sem akarta hinni, hogy ez megtörténhet: a férje elhagyja őt egy másikért, egy rosszabbért, egy riherongy cafkáért?! Kitartóan, bizakodva kereste, aggódva, hogy netán baja esett megint. Aggódásában meg kellett vernie néhány embert, de szívesen tette.
Aztán tegnap…az a csomag a küszöb előtt a tavaly karácsonyra ajándékozott csíkos zoknival és egy kockás lapra firkantott pár soros üzenettel: „Az Arankát szeretem mosmár, mindent visszaadok, ne is keress, Sándor”
Mintha tőrt döftek volna a szívébe! Hát ennyi volt? Mindennek vége?
Könnyes szemei a sublót tetején álló fotóra meredtek:
- Milyen boldogok is voltunk! Ó, jaj, nem akarok élni!Vadul keresni kezdett valamit, hogy a fényképhez vághassa, a rátörő fájdalmat egyszerűen nem tudta tovább elviselni, törni-zúzni akart! Akkor hirtelen meglátta a szórólapot a konyhaasztalon.
- Jé, hát ez a kis Béla gyerek a 3/b-ből, hogy ezek mennyire utálták egymást a Sándorral….És már tudta is, hogyan áll majd bosszút a férjén és azon a büdös rüfkén egyszerre.
2008. december 12., péntek
57 A szívcsakra ( Prosztónak szeretettel)
A Machinátor egy egészen egyszerű forgószékben ült, kicsi, vézna testét szinte belezsugorította a gödrösre ült alkalmatosságba. A fején egy nem kínai headsettel telefonált.
-Akkor megegyeztünk Viktoriux? Előtérbe kerültök, de kell cserébe a nyomorúságos kis országotok még nyomorúságosabb nagyvárosának egyeteme. Most!!! Nem hiszem, hogy még ezt sem tudod elintézni. Pancser! Végeztem.
A Machinátor dühöngött. Az idióták. Meg kell szerezniük a város egyeteme alatti szívcsakrát, mert a nélkül nem tudják kiterjeszteni a Világra az uralmukat. Már látta is a gigantikus lakópark alatti titkos bázis tervét, amivel a szívcsakrát meg tudják csapolni. Ez után semmi és senki nem állhat majd útjukba, övéke lehet holnapra a Világ. Putyin is elmehet a földgázával Szibériába halat sütni, ha meglesz a hetedik szívcsakra is végre.
Palcifalné Gaál Ildikó félve lépett be a Náci Vérfarkasok és Vámpírok elnöke nyugdíjasvértől csöpögő tróntermébe. Jogos volt rettegése, az Elnök nagyon dühös volt.
-Ildikó, képtelen eredményt elérni, az Egyetemet azóta már buldózereknek kéne taposni.
-Mindent megpróbáltunk, de az intézmény volt diákja, egy mértékadó blogger minden próbálkozásunkat az Egyetem bezárására szétblogolt.
- A fene egye meg, pedig ott lenne aztán nagy bölcsészholocaust, nem értem mi baja.
-Most leválasztottunk egy kertvárosi részt, ebbe belebukhat a polgármester, és ha mi emberünk nyer, akkor miénk a terület is.
-Túl sok a ha. Pancser. Leléphet
Ideje már elküldeni ezt a nőt a Birodalom Parlamentjébe, nem tud semmit elintézni. A köcsög hippik miatt van csak itt. De gyűlölöm a hippiket, ki kéne mindet véreztetni. Kénytelen leszek tárgyalni a megmondóblogerrel, pedig nagyon gyűlölöm. Mindent nekem kell elintéznem. Pancserok- sziszegte Victoriux és beletemetkezett egy kondérnyi friss tőgypörköltbe nyugdíjaspacallal.
56
A Machinátor egy egészen egyszerű forgószékben ült, kicsi, vézna testét szinte belezsugorította a gödrösre ült alkalmatosságba. A monitorok fölé görnyedt, a vékony, csontos arcot, a hosszúkás, hegyes orrot kékesre festette a képernyők fénye. Görbék, diagramok, számsorok futottak a monitorokon és tükröződtek a Machinátor fekete keretes szemüvegén: bid-ask.. bid-ask... bid-ask...
A háta mögött a szoba félhomályba borult.
A Machinátor pergamen-vékony, sárgás arcbőrét masszírozta, majd hosszú csontos ujjaival aggodalmasan kopogtatta a halántékát: "Nem jó" - motyogta.
Beütött egy tranzakciós kódot a billentyűzeten, az egyik monitoron egy hozamgörbe ugrott fel. Türelmetlenül kocogtatta a monitor lapját, majd feljegyzett néhány adatot egy kis füzetbe egy másik monitorról, amelyen részványárfolyamok váltakoztak. Hirtelen megpördült a forgószékkel.
- Tőkét kell kivonni. Nincs likviditás a piacon. Kétszányolcvan milliárdot buktunk a portfolión az elmúlt hetekben. A Tanács stop-loss ordert helyezett ki. A szervezeteink nem bírják a veszteségleírásokat. Pénzt kell visszapumpálni a rendszerbe.
Az Úr alakja kibontakozott a sötétből. Magas, szikár termete meggörnyedt, zavart iskolás gyerekként topogott a Machinátor szúrós pillantásainak kereszttüzében.
- Mi... mi... mindent megteszünk. Visszavágjuk kiadásokat, ahogy lehet. Szükségünk van a pénzre, finanszírozni kell az államot! Nem akarhatunk éhséglázadást!
- A Tanács nincs megelégedve. Tárgyaltak a Náci Vérfarkasok és Vámpírok elnökével.
- De... de... azt nem tehetik meg! Rászabadítják a sötétséget az országra! A progresszió...
- Hagyjuk a szentimentalizmust, a rohadt életbe! Ha te nem hajtod végre, végrehajtja más! Ország! Milyen ország? Van annak a rohadt országnak rendes referencia száma! Ezerszer kértem már, hogy arra hivatkozzunk! Miért kéne nekem fejben tartani, hogy éppen melyik tetves befektetésről beszélünk?
- Visszafizetünk mindent! Én szavatolom!
- Fiacskám, abban biztos lehetsz, hogy visszafizettek mindent. Ha nem így, akkor úgy.
- A Vérfarkasok csendben vannak. Hetek óta semmi. Se egy progrom, se egy mészárlás.Biztos vagyok benne, hogy kivárnak. Ha a hátam mögött tárgyal velük a Tanács, tudnom kell róla. Nem szavatolhatok semmit, ha kiveszik az irányítást a kezemből!
- A Tanács sosem szavatol semmit.
Az irányító pulton kigyulladt egy vörös jelzőlámpa, figyelmeztető hangjelzés hangzott fel.
- Lebukott egy ügynökünk Nigériában. Kár. Jó ügynök volt. Most menj, kérlek. És ne feledd, a Tanács érdekeit képviseled a megbízatás visszavonásáig.
Az Úr sarkon fordult és imbolygó léptekkel elhagyta a félhomályos szobát. Egy ajtó becsapódott.
A Machinátor egy mobiltelefont emelt fel az irányítópult széléről és hosszú ujjaival megnyomott néhány gombot.
- Igen. Én vagyok. A Tanács úgy látja jónak, hogy a Vérfarkasok előtérbe kerüljenek. Úgymond, kilépjenek a homályból, hogy stílusos legyek. Hogyhogy mikor? Majd, ha szólunk. Fiacskám, ne hörögj nekem a telefonba, mert nem kapsz kutyasütit. Addig is tartsd pórázon az ebeidet. Azt a birkát, amit felzabáltok, már nem lehet nyírni. Érted? Persze, hogy nem. Kretén.
A háta mögött a szoba félhomályba borult.
A Machinátor pergamen-vékony, sárgás arcbőrét masszírozta, majd hosszú csontos ujjaival aggodalmasan kopogtatta a halántékát: "Nem jó" - motyogta.
Beütött egy tranzakciós kódot a billentyűzeten, az egyik monitoron egy hozamgörbe ugrott fel. Türelmetlenül kocogtatta a monitor lapját, majd feljegyzett néhány adatot egy kis füzetbe egy másik monitorról, amelyen részványárfolyamok váltakoztak. Hirtelen megpördült a forgószékkel.
- Tőkét kell kivonni. Nincs likviditás a piacon. Kétszányolcvan milliárdot buktunk a portfolión az elmúlt hetekben. A Tanács stop-loss ordert helyezett ki. A szervezeteink nem bírják a veszteségleírásokat. Pénzt kell visszapumpálni a rendszerbe.
Az Úr alakja kibontakozott a sötétből. Magas, szikár termete meggörnyedt, zavart iskolás gyerekként topogott a Machinátor szúrós pillantásainak kereszttüzében.
- Mi... mi... mindent megteszünk. Visszavágjuk kiadásokat, ahogy lehet. Szükségünk van a pénzre, finanszírozni kell az államot! Nem akarhatunk éhséglázadást!
- A Tanács nincs megelégedve. Tárgyaltak a Náci Vérfarkasok és Vámpírok elnökével.
- De... de... azt nem tehetik meg! Rászabadítják a sötétséget az országra! A progresszió...
- Hagyjuk a szentimentalizmust, a rohadt életbe! Ha te nem hajtod végre, végrehajtja más! Ország! Milyen ország? Van annak a rohadt országnak rendes referencia száma! Ezerszer kértem már, hogy arra hivatkozzunk! Miért kéne nekem fejben tartani, hogy éppen melyik tetves befektetésről beszélünk?
- Visszafizetünk mindent! Én szavatolom!
- Fiacskám, abban biztos lehetsz, hogy visszafizettek mindent. Ha nem így, akkor úgy.
- A Vérfarkasok csendben vannak. Hetek óta semmi. Se egy progrom, se egy mészárlás.Biztos vagyok benne, hogy kivárnak. Ha a hátam mögött tárgyal velük a Tanács, tudnom kell róla. Nem szavatolhatok semmit, ha kiveszik az irányítást a kezemből!
- A Tanács sosem szavatol semmit.
Az irányító pulton kigyulladt egy vörös jelzőlámpa, figyelmeztető hangjelzés hangzott fel.
- Lebukott egy ügynökünk Nigériában. Kár. Jó ügynök volt. Most menj, kérlek. És ne feledd, a Tanács érdekeit képviseled a megbízatás visszavonásáig.
Az Úr sarkon fordult és imbolygó léptekkel elhagyta a félhomályos szobát. Egy ajtó becsapódott.
A Machinátor egy mobiltelefont emelt fel az irányítópult széléről és hosszú ujjaival megnyomott néhány gombot.
- Igen. Én vagyok. A Tanács úgy látja jónak, hogy a Vérfarkasok előtérbe kerüljenek. Úgymond, kilépjenek a homályból, hogy stílusos legyek. Hogyhogy mikor? Majd, ha szólunk. Fiacskám, ne hörögj nekem a telefonba, mert nem kapsz kutyasütit. Addig is tartsd pórázon az ebeidet. Azt a birkát, amit felzabáltok, már nem lehet nyírni. Érted? Persze, hogy nem. Kretén.
2008. szeptember 27., szombat
55
-Helyzet van, főnök
-Na.
-Akkor mondom
-Na
-A múlt héten jelentettem, hogy a Náci Vérfarkasok megbíztak minket a Balfék Tötyögők lehallgatásával.
-Ja
-Odaadtam a melót a Gézáéknak, mert Károlyék a Böszme Lenyúlók A Hatalomért Nemzetközi Kommunista és Cionista Szövetség megfigyelését végzik már öt éve.
-Ja, ja, haladjunk, Sanyikám,10-kor jelenésem lesz
-Ok, szóval nagyban folyik a meló, mikor Béla jelzi, hogy valami zavar van az erőben. Utánanéz, kiderül, hogy a Böszmék fél éve lehallgatnak minket, hogy megtudják, lehallgatjuk-e őket.
-akurvaéletbe.
-Közben Károly berág, hogy Gézáék lehallgatják a Balfék Tötyögőket, ahol a harmadunokatestvére az alelnök, ezért megszerzi a cuccost. odaadja a sógorának, aki odaadja az elnöknek. Kitör a paláver. A csajszi azonnal felhívja a Böszméket, mert le van nekik kötelezve valami régi szerelmi ügyből kifolyólag. Minden érintett összehívja a sajtót és nyilatkozik. A cuccos egy része felkerül a netre.Itt tartunk most.
-afrancba
-Az egész balhét ránk akarják verni, főnök! Ráadásul Attila azóta is tartozik a légpuskával!
-Nyugi, fiam. Megoldjuk. 10-kor találkozom a Böszmékkel, 11-re bejelentkezem a Nácikhoz.Az összes titkos számlát lefagyasztani, Károlyt kirúgni, átveszed a helyét. Lehallgatásokat szüneteltetni, az eddigi anyagokat fél 10-re kérem a szobámba. Van még valami?
-Igen, főnök. Prinkmayerné Lelkes Piroska megbízott minket eltűnt férje felkutatásával.
- Megbuktunk, fiam, mindennek vége.
-Na.
-Akkor mondom
-Na
-A múlt héten jelentettem, hogy a Náci Vérfarkasok megbíztak minket a Balfék Tötyögők lehallgatásával.
-Ja
-Odaadtam a melót a Gézáéknak, mert Károlyék a Böszme Lenyúlók A Hatalomért Nemzetközi Kommunista és Cionista Szövetség megfigyelését végzik már öt éve.
-Ja, ja, haladjunk, Sanyikám,10-kor jelenésem lesz
-Ok, szóval nagyban folyik a meló, mikor Béla jelzi, hogy valami zavar van az erőben. Utánanéz, kiderül, hogy a Böszmék fél éve lehallgatnak minket, hogy megtudják, lehallgatjuk-e őket.
-akurvaéletbe.
-Közben Károly berág, hogy Gézáék lehallgatják a Balfék Tötyögőket, ahol a harmadunokatestvére az alelnök, ezért megszerzi a cuccost. odaadja a sógorának, aki odaadja az elnöknek. Kitör a paláver. A csajszi azonnal felhívja a Böszméket, mert le van nekik kötelezve valami régi szerelmi ügyből kifolyólag. Minden érintett összehívja a sajtót és nyilatkozik. A cuccos egy része felkerül a netre.Itt tartunk most.
-afrancba
-Az egész balhét ránk akarják verni, főnök! Ráadásul Attila azóta is tartozik a légpuskával!
-Nyugi, fiam. Megoldjuk. 10-kor találkozom a Böszmékkel, 11-re bejelentkezem a Nácikhoz.Az összes titkos számlát lefagyasztani, Károlyt kirúgni, átveszed a helyét. Lehallgatásokat szüneteltetni, az eddigi anyagokat fél 10-re kérem a szobámba. Van még valami?
-Igen, főnök. Prinkmayerné Lelkes Piroska megbízott minket eltűnt férje felkutatásával.
- Megbuktunk, fiam, mindennek vége.
2008. szeptember 21., vasárnap
2008. július 17., csütörtök
52-Az igazság
Höndör B Margit elégedetten dőlt hátra padján a nemzeti progresszió leghaladóbb blogjának törlése után.
- Bosszút álltam KGB-n mert annak a ribancnak a verseit olvassa az én műveim helyett. Na írok is egy új Örömódát sebtiben.
Nem vette észre önteltségében, hogy először két szem, majd egy farkaspofa rajzolódik ki a monitorján. Hirtelen egy vérfarkas feje türemkedett ki a jobb sorsra érdemes katódsugárcsőből és egy harapással leharapta a Világmindenség negyedik legrosszabb költőjének a fejét. Piros vér borította el a döngöltföld padlót...
Mikula elégedett volt, végre sikerült bosszút állni az ellenség legveszélyesebb blogjának alapítóján. És még finom is volt.
2008. július 8., kedd
51 - A raj
A szürkeruhás ember a Nagy Építő mellkasán térdelt,
szemei fennakadtak, teljes transzban, sziszegve
ismételgette a varázsigét:
- Szél viszi a fehér hamut,
így is-úgy is eszedbe jut,
zöld kása a hasadra fut,
így is-úgy is eszedbe jut!
A Nagy Építő remegett, sírt, fuldoklott a kíntól.
Már nem tudott gondolni semmire, egy kimerevedett,
tébolyító pillanatba fagyva zokogott.
- Sehogy se fog eszembe jutni,
mondta, vagy csak gondolta inkább.
Ebben a pillanatban megmozdult a szerkezet.
A hatalmas fogaskerekek lassan, nyikorogva elindultak.
Sok száz térfigyelő kamera képe jelent meg a monitorokon,
és az Ifjú Charta indulójának halk foszlányai szűrődtek
ki a hangszórókból.
- Megelőzött, üvöltötte, és tudta, hogy késő.
A szürkeruhás embert ledobta magáról, felugrott, majd
térdre rogyott. Valahonnan fentről, velőtrázó nevetés,
gúnyos kacaj töltötte meg a levegőt.
A földalatti rácsok felcsattantak, és a sötét üregekből droidok
tömege tódult elő. Robotpópák, rendőrrobotok, rikkancsrobotok
és kinetikus próbababa-kimérák ezrei özönlöttek földalatti raktáraikból.
A gyártási szám ott virított mindegyikük tarkóján.
天
50
Saját maga is meglepődött, amikor összeállt a világ. Először csak egy fehérséget látott. Tényszerűen rögtön azon kezdett el gondolkozni, ez az a bizonyos halálközeli élmény, amelyről annyiszor nyilatkozott gúnyosan. Aztán fókuszált a szeme és rájött, hogy egy furgon fehér tetejét látja. Egy mentőautóban feküdt.
Ahogy dr. K. a fejét balra fordította, felszisszent a nyakszirtjébe hasító fájdalom miatt. Valamivel csúnyán eltalálták a nyakát. A sziszegést azonban egy pillanat alatt abbahagyta, amikor megpillantotta a szomszédos ágy tulajdonosának arcát.
Prinkmayer Sándor volt.
Ez az - villant át az agyán Jenő, a hadvezér instrukciója - most érkezett el a waterloo-i csata pillanata, amelyben a Náci Vérfarkasok és Vámpírok döntő vereséget szenvednek. Azzal felnyomta magát a kezével és Prinkmayer torkának ugrott.
Természetesen nem érte el. Dr. K.-t cserbenhagyták a lábai és a furgon padlójára zuhant. A zuhanás hangjára Prinkmayer felriadt és egy csúnyán összevert arcú embert látott, aki a két ágy közötti padlóról fél kézzel feltápászkodva próbált a torka után nyúlni. Prinkmayer nem mérlegelt sokat és ököllel dr. K. arcába ütött. Az ütés félrecsúszott, de a lendület lesodorta Prinkmayert az ágyról és ráesett dr. K.-ra.
Waterloo! Kurszk! Sztálingrad! - rikoltozta dr. K., közben megpróbált kikeveredni Prinkmayer alól. Prinkmayerben felébredt a harci láz, úgy érezte magát, mint egy német ejtőernyős Monte Cassinónál, amint sziklától szikláig harcolva védi a Birodalom e kritikus védővonalát. Dr. K.-nak sikerült a hátát a furgon hátsó ajtajának támasztania és döntő csapásra készült ellenfelének gyomrára irányozva, mint Montgomery El-Alameinnél. Ekkor azonban kinyílt a hátsó ajtó és dr. K. kiesett az utcakőre. A mentős megpróbálta elkapni, de dr. K. gyorsabb volt és meglepő sebességgel tűnt el egy mellékutcában. Mire a mentős felocsúdott, Prinkmayer is kiugrott az autóból és dr. K. után eredt.
Szegény felesége - gondolta a mentos - a kórházban várja. Csak nehogy elbőgje magát a nej, mert azt utálom. A mentős egy pillanatig gondolkodott, aztán megvonta a vallat és visszaszállt a mentőautóba, hogy elvigye a rossz hírt Prinkmayerné Lelkes Piroskának.
Ahogy dr. K. a fejét balra fordította, felszisszent a nyakszirtjébe hasító fájdalom miatt. Valamivel csúnyán eltalálták a nyakát. A sziszegést azonban egy pillanat alatt abbahagyta, amikor megpillantotta a szomszédos ágy tulajdonosának arcát.
Prinkmayer Sándor volt.
Ez az - villant át az agyán Jenő, a hadvezér instrukciója - most érkezett el a waterloo-i csata pillanata, amelyben a Náci Vérfarkasok és Vámpírok döntő vereséget szenvednek. Azzal felnyomta magát a kezével és Prinkmayer torkának ugrott.
Természetesen nem érte el. Dr. K.-t cserbenhagyták a lábai és a furgon padlójára zuhant. A zuhanás hangjára Prinkmayer felriadt és egy csúnyán összevert arcú embert látott, aki a két ágy közötti padlóról fél kézzel feltápászkodva próbált a torka után nyúlni. Prinkmayer nem mérlegelt sokat és ököllel dr. K. arcába ütött. Az ütés félrecsúszott, de a lendület lesodorta Prinkmayert az ágyról és ráesett dr. K.-ra.
Waterloo! Kurszk! Sztálingrad! - rikoltozta dr. K., közben megpróbált kikeveredni Prinkmayer alól. Prinkmayerben felébredt a harci láz, úgy érezte magát, mint egy német ejtőernyős Monte Cassinónál, amint sziklától szikláig harcolva védi a Birodalom e kritikus védővonalát. Dr. K.-nak sikerült a hátát a furgon hátsó ajtajának támasztania és döntő csapásra készült ellenfelének gyomrára irányozva, mint Montgomery El-Alameinnél. Ekkor azonban kinyílt a hátsó ajtó és dr. K. kiesett az utcakőre. A mentős megpróbálta elkapni, de dr. K. gyorsabb volt és meglepő sebességgel tűnt el egy mellékutcában. Mire a mentős felocsúdott, Prinkmayer is kiugrott az autóból és dr. K. után eredt.
Szegény felesége - gondolta a mentos - a kórházban várja. Csak nehogy elbőgje magát a nej, mert azt utálom. A mentős egy pillanatig gondolkodott, aztán megvonta a vallat és visszaszállt a mentőautóba, hogy elvigye a rossz hírt Prinkmayerné Lelkes Piroskának.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
