2009. január 25., vasárnap

61

A kísértet elveszetten álldogált a Nyugati téri aluljáró közepén. A reggeli csúcsforgalomban ügyet se vetett rá senki, egy hangos tinédzser társaság például egyenesen átgyalogolt rajta. A kísértet reflexből rájuk vicsorított, minden látható eredmény nélkül.

A kísértet előző éjjel érkezett Csehországból és rettentően frusztrált volt. A kísértetbiznisz már ott sem ment jól – biztos a válság – de Budapesten aztán végképp semmi eredményt sem volt képes elérni. Amikor lelibegett a vonatról, a vasutas azt morogta, hogy a kísértetek kész felüdülést jelentenek a vérfarkasok után. A vérfarkasok egy másik üzletág volt és a kísértet nem is tudta, hogy Budapesten ilyen erős pozíciókat építettek ki. Nem nagyon zavarta ez azonban, európai körúton volt, semmi dolga nem volt a vérfarkasokkal. Most már azonban kezdte érezni, hogy a vérfarkasoknak nagyon is köze van az érdektelenséghez, ami a felbukkanását fogadta.

„Egy kísértet” - jegyezte meg Dr. K. agyának egy eldugott zuga, amikor a paranormális jelenség látótávolságba ért. Dr. K. elhessentette a megjegyzést és kiadta a feladatot egy másik eldugott zugnak, hogy döntse el: átgyalogoljon-e az ektoplazmán vagy kerülje meg. Az eldugott zug lelkesen jelentette, hogy a kísérteteken nyugodtan át lehet gyalogolni és Dr. K. teljes lendülettel erre készült, amikor villámcsapásként beléhasított a felismerés.

Azért az mégse normális, hogy fényes nappal kísértet áll a Nyugati téri aluljáró közepén.

Dr. K.-nak az utolsó pillanatban sikerült lefékeznie a kísértet előtt. A kísértet rábámult és ő is a kísértetre. Egy másodpercre megdermedtek. Nem tudták mit csináljanak. Aztán a kísértet elkezdett vicsorítani. Nem reflexből. Tudta: most közönségre akadt. Apait-anyait beleadott. A szája természetellenes méretűre nyílt és felbukkantak a hatalmas, tőrszerű fogak …

Dr. K. azonnal ráérzett, mit kíván tőle a szerep. Rámeredt a fogakra és sikoltozni kezdett. Sikoltozott vagy egy fél percig, aztán sarkon fordult és eszét vesztve rohanni kezdett. Rohant mindaddig, amíg a kísértet látókörében volt.

A kísértet szomorkásan elmosolyodott. Talált egy lelki társat, ez egyszerre volt vidám és elkeserítő. Egyvalaki akadt ebben az egész eldugott városban, aki értékelte a produkcióját. A sikoltozó Dr. K. okozta dermedés az aluljáró forgalmában már el is múlt és most éppen egy idősebb nő csörtetett át rajta céltudatosan, nagy, gurulós cekkerrel. A kísértet tudta: ideje indulni. Vár a vonat, irány Szerbia. Ahhoz a helyhez sem fűzött nagy reményeket.

"Hát te mit keresel itt, Sándor?Vazze!"

A kísértet meglepetten fordult hátra. Vazze! Egy óriásnő állt előtte, zilált frizuráját lágyan fújdogálta a langyos alkonyi szél. Az arca vörös volt, szemei szikráztak a haragtól. És akkor a kísértet hirtelen úgy érezte, valami titokzatos erő felemeli, többször vadul megrázza és megforgatja, azután már nem érzett semmi mást, csak azt, hogy nyílegyenesen átrepül a pályaudvaron, a városon, más városokon, mezőket, folyókat látott, utána elsötétedett minden.
"Ez lehetett a belgrádi gyors, Vazze!"- gondolta, mielőtt fejjel belefúródott valami keménybe. Akkor elájult.
:)

2009. január 9., péntek

60



- Kedves nézőink, globális híreinket hallották...

A képernyő picit mintha elhalványodott volna,
legalábbis remegni kezdett a kép, majd a szürkeruhás
ember váratlanul eltünt. A szobában lassan, de biztosan
egyre hűvösebb lett. Magukra húzták a takarót. A készülék
még pislákolt egy kicsit, valami zenét játszottak, aztán
reklámokat.Tíz perc, és teljesen kihültek a lakások,
minden ablak elsötétült, süket csend borult az egész telepre.

Fenn a gépházban még egyet tekert a kapcsolón, majd elindult
lefelé. 14 fok... morgott magában, az elég lesz,
csak tudjuk tartani...