2008. július 17., csütörtök

53 - Coming out

video

52-Az igazság




Höndör B Margit elégedetten dőlt hátra padján a nemzeti progresszió leghaladóbb blogjának törlése után.
- Bosszút álltam KGB-n mert annak a ribancnak a verseit olvassa az én műveim helyett. Na írok is egy új Örömódát sebtiben.

Nem vette észre önteltségében, hogy először két szem, majd egy farkaspofa rajzolódik ki a monitorján. Hirtelen egy vérfarkas feje türemkedett ki a jobb sorsra érdemes katódsugárcsőből és egy harapással leharapta a Világmindenség negyedik legrosszabb költőjének a fejét. Piros vér borította el a döngöltföld padlót...
Mikula elégedett volt, végre sikerült bosszút állni az ellenség legveszélyesebb blogjának alapítóján. És még finom is volt.

2008. július 8., kedd

51 - A raj



A szürkeruhás ember a Nagy Építő mellkasán térdelt,
szemei fennakadtak, teljes transzban, sziszegve
ismételgette a varázsigét:

- Szél viszi a fehér hamut,
így is-úgy is eszedbe jut,
zöld kása a hasadra fut,
így is-úgy is eszedbe jut!

A Nagy Építő remegett, sírt, fuldoklott a kíntól.
Már nem tudott gondolni semmire, egy kimerevedett,
tébolyító pillanatba fagyva zokogott.
- Sehogy se fog eszembe jutni,
mondta, vagy csak gondolta inkább.

Ebben a pillanatban megmozdult a szerkezet.
A hatalmas fogaskerekek lassan, nyikorogva elindultak.
Sok száz térfigyelő kamera képe jelent meg a monitorokon,
és az Ifjú Charta indulójának halk foszlányai szűrődtek
ki a hangszórókból.

- Megelőzött, üvöltötte, és tudta, hogy késő.
A szürkeruhás embert ledobta magáról, felugrott, majd
térdre rogyott. Valahonnan fentről, velőtrázó nevetés,
gúnyos kacaj töltötte meg a levegőt.

A földalatti rácsok felcsattantak, és a sötét üregekből droidok
tömege tódult elő. Robotpópák, rendőrrobotok, rikkancsrobotok
és kinetikus próbababa-kimérák ezrei özönlöttek földalatti raktáraikból.
A gyártási szám ott virított mindegyikük tarkóján.

50

Saját maga is meglepődött, amikor összeállt a világ. Először csak egy fehérséget látott. Tényszerűen rögtön azon kezdett el gondolkozni, ez az a bizonyos halálközeli élmény, amelyről annyiszor nyilatkozott gúnyosan. Aztán fókuszált a szeme és rájött, hogy egy furgon fehér tetejét látja. Egy mentőautóban feküdt.

Ahogy dr. K. a fejét balra fordította, felszisszent a nyakszirtjébe hasító fájdalom miatt. Valamivel csúnyán eltalálták a nyakát. A sziszegést azonban egy pillanat alatt abbahagyta, amikor megpillantotta a szomszédos ágy tulajdonosának arcát.

Prinkmayer Sándor volt.

Ez az - villant át az agyán Jenő, a hadvezér instrukciója - most érkezett el a waterloo-i csata pillanata, amelyben a Náci Vérfarkasok és Vámpírok döntő vereséget szenvednek. Azzal felnyomta magát a kezével és Prinkmayer torkának ugrott.

Természetesen nem érte el. Dr. K.-t cserbenhagyták a lábai és a furgon padlójára zuhant. A zuhanás hangjára Prinkmayer felriadt és egy csúnyán összevert arcú embert látott, aki a két ágy közötti padlóról fél kézzel feltápászkodva próbált a torka után nyúlni. Prinkmayer nem mérlegelt sokat és ököllel dr. K. arcába ütött. Az ütés félrecsúszott, de a lendület lesodorta Prinkmayert az ágyról és ráesett dr. K.-ra.

Waterloo! Kurszk! Sztálingrad! - rikoltozta dr. K., közben megpróbált kikeveredni Prinkmayer alól. Prinkmayerben felébredt a harci láz, úgy érezte magát, mint egy német ejtőernyős Monte Cassinónál, amint sziklától szikláig harcolva védi a Birodalom e kritikus védővonalát. Dr. K.-nak sikerült a hátát a furgon hátsó ajtajának támasztania és döntő csapásra készült ellenfelének gyomrára irányozva, mint Montgomery El-Alameinnél. Ekkor azonban kinyílt a hátsó ajtó és dr. K. kiesett az utcakőre. A mentős megpróbálta elkapni, de dr. K. gyorsabb volt és meglepő sebességgel tűnt el egy mellékutcában. Mire a mentős felocsúdott, Prinkmayer is kiugrott az autóból és dr. K. után eredt.

Szegény felesége - gondolta a mentos - a kórházban várja. Csak nehogy elbőgje magát a nej, mert azt utálom. A mentős egy pillanatig gondolkodott, aztán megvonta a vallat és visszaszállt a mentőautóba, hogy elvigye a rossz hírt Prinkmayerné Lelkes Piroskának.

2008. július 6., vasárnap

49

Egyszerűen nem értette, mi történik körülötte. Kik ezek? Mit akarnak? Hogy került közéjük?
Arra még emlékezett, hogy lélekszakadva elmenekült a kommunista panelprolik nyugdíjas klubjának gyűléséről, és arra is, hogy pár utcával odébb kimerülten leroskadt egy padra, ahol valószínűleg elájult. Kiabálásokra ébredt, egy ismeretlen, arany bikinibe és alföldi papucsba öltözött férfi „Szivikém, itt kicsinálnak, gyere velem, drága” felkiáltással felrángatta a padról, és maga után vonszolta.
Prinkmayer először azt gondolta, összetévesztik valakivel, ezért bemutatkozott, de akkorra már olyan erős volt a hangzavar, hogy a másik nem hallotta, mit mondott, csak megnyugtatóan rámosolygott, és megsimogatta a karját.
Prinkmayer nem szerette, ha férfiak simogatják a karját.
Kirántotta kezét a másik szorításából, és megpróbált kikecmeregni a tömegből. Könyökkel vágott utat magának egészen a felállított kordonig, éppen megpróbált átbújni valahogy rajta, mikor valaki ráüvöltött: - Nézd már a hülye buzit a pizsamába', mi van, köcsög, a bébidoll mosásban van? – durva kezek ragadták meg és hirtelen a földön találta magát.
- Piroska! Segíts! – kiabálta, mielőtt elsötétedett körülötte a világ

48

Az Úr jókedvűen heverészett a márványlapokkal borított teraszon felállított jacuzzijában egy pohár Don Perignonnal a kezében. Kicsit meglangyosodott ebben a melegben, de most ez sem tudta elrontani a hangulatát. Ivott egy kortyot és a poharat letette a medence melletti aranyozott rokokó asztalkára. Hátradőlt, élvezte a vízsugarak masszírozását, arcát szembefordította a nappal, becsukta a szemét.
-Sikerülni fog. Mégis sikerülhet! – felnevetett. - Ja, barátocskám, csőcselékben én is jó vagyok, ilyen az, amikor visszalő a nyúl. Vagy fordítva sül el a puska? Na igen, a közmondásokhoz viszont valóban jobban értesz – vigyorogni kezdett. Szokott így beszélgetni magában a főellenséggel, a Náci Vámpírok és Vérfarkasok pártelnökével, bár az utóbbi időben kicsit megritkultak ezek a társalgások. – Jókat röhögtél, mi? Hát most én röhögök, kisbarátom! – derűsen nézte, amint egy veréb a Lenin szoborra száll, és tollászkodni kezd. – Leszarom, ha leszarja! – vihogott fel megint, tetszett a poénja, még párszor elismételgette magának, azon gondolkozva, hogy vajon milyen alkalommal használja fel. Talán a költségvetési vitában? Vagy a következő találkozón Putyinnal?
Gondolatai visszakanyarodtak a tegnapi eseményekhez. Az a legjobb az egészben, hogy már szinte semmit nem is kell tenni, minden megy a maga útján, a csőcselék hozza a formáját szépen, jah, aki ördöggel cimborál, azt el is fogja vinni, bizony, bizony, farkas koma, így fogsz járni te is! - Ne felejtsem el gyakorolni a széttárt kezes figurát ! – emlékeztette magát gyorsan.
És a beszédem... Kurva nagy volt! „ellopják a szabadságot” igen, ez volt a legjobb. Meg a Magyar Charta.
- Sikerülni fog – újra behunyta a szemét, mosolygott.

47

Ibolya néni óvatosan újra hátranézett. Nem vett észre semmi gyanúsat, hát tovább óvakodott a nyilvános telefon felé. Azonnal jelentenie kellett.

Ibolya néni két hónappal ezelőtt épült be az Őrzők közé. Vérfarkasok által elrabolt barátnőjének történetét Jenő azonnal bekajálta, a többi Őrző pedig nem tett fel kényelmetlen kérdéseket. Azóta Ibolya néni kötelességtudóan szörnyülködött a Náci Vérfarkasok és Vámpírok Pártjának újabb rémtettein, ő maga pedig a csoport hiedelemvilágához gondosan illeszkedő sztorikat eszelt ki vérfarkas és vámpír szereplőkkel.

Ibolya néni most azonnal beszélni akart a kapcsolatával. Az eddig ártalmatlannak tűnő szervezkedés láthatóan hadiösvényre lépett és erről azonnal értesíteni kellett a központot. Ibolya néni még egyszer utoljára körülnézet, majd tárcsázott.

Prinkmayer a célpont - vágott a közepébe Ibolya néni, majd vitriolos jelzőkkel nem takarékoskodva beszámolt az Őrzők aznapi titkos gyűléséről. A vonal túlsó végén csend lett. Majd a mély férfihang röviden felnevetett. "Hát akkor üldözzék Prinkmeyert. Kapják is el. Ez lesz a kurszki csatájuk." Ibolya néni nem értette ezt teljesen, de nem akart csalódást okozni, hát ő is nevetett.

Amikor befejezte a hívást és megfordult, közvetlen közelről nézett dr. K. feldúlt arcába. Nyilvánvaló volt, hogy dr. K. mindent hallott, de még nem értette meg teljesen a következményeket. Ibolya néni nem is hagyta, hogy megértse.

Meglendítette gurulós bevásárlótáskáját és ütött.

2008. július 5., szombat

46

Rögtön utána kellett volna ugranom! – szidta magát Prinkmayer a kihalt utcán trappolva. – Hová tűnhetett az a birka? – Lelassult, az utat vizslatta Dr K nyomai után kutatva. Hirtelen lehajolt, majd diadalittasan felemelt egy libatollat. – Megvagy! Háhá! Megvagy, öcsi! – Megállt, kicsit kifújta magát, megigazgatta csíkos pizsamafelsőjét, a papucsából kirázott egy kavicsot. „ Kövesd a tollat! „ adta ki magának a jelszót, és tovább ügetett a sötétben. Mikor az utcasarokra ért, megállt, a fal mellé húzódott, óvatosan kikukucskált. A kandeláberek pislákoló fénye halványan megvilágította a főutat, a langyos nyáresti szél lágyan emelgette az ismerős kispárna szakadt ciháját egy kapualj előtt. A ház alagsori ablakából hangok szűrődtek ki.
Prinkmayer elbizonytalanodott. „És ha sokan vannak?” Megpróbálta felidézni magában mindazt, amit a Tirpák Serpák önvédő kör kiképzésein tanult, majd szomorúan rádöbbent, hogy egyedül mégsem menetelgethet fel-alá a kapu előtt, ráadásul az öltözéke sem megfelelő hozzá.
„Hozz magaddal még egy embert” dübörögtek a fejében a vezér szavai.
Prinkmayer erőt vett magán és lassan az ablakhoz kúszott, arcát a koszos üveghez nyomta, benézett.
Rettenetes kép tárult a szeme elé.
Eltorzult arcú, patkányszerű lények tüzes vasakkal hadonásztak, a falakon körben fokhagyma fözérek, az egyik sarokban két szakállas rém aranyrudakat osztott mohó tekintetű, vörös ruhás nyugdíjasoknak. És középen…középen, egy kockás viaszosvászonnal borított asztal mellett Ildi ült, Ildi, a Vámpírok Réme!
Prinkmayer ereiben meghűlt a vér. Kétségbeesetten felpattant, és futni kezdett. A sarokról még visszanézett, a ház előtt épp akkor állt meg egy fekete autó.
Rohant tovább.

2008. július 4., péntek

45

Most maga jön - hallotta Jenő hangját dr. K. mintegy félálomban. Körülötte várakozó tekintettel ültek az Őrzők. Ő dr. K. - mutatta be Jenő - dr. K. akitől annyira fél a Náci Vérfarkasok és Vámpírok pártja, hogy az elnökük saját maga jött el érte! Dr. K. pedig bátran a képébe nevetett és kiugrott inkább az ablakon, minthogy az övék legyen!

A hallgatóság a csodálkozás és elragadtatás neszeivel válaszolt, dr. K. viszont teljesen elbizonytalanodott. Az előző éjszaka eseményei egészen valószínűtlennek tűntek és lassan egy masszává kezdtek összeolvadni. Hol is kezdje? Volt valami a tévével, aztán valami szörnyűség történt a Gödörnél, aztán ott volt Edit is, aki elárulta, bár már nem volt teljesen biztos benne, hogyan és kinek. A ködből hirtelen egy arc tűnt fel meglepő részletességgel. Egy fanatikus, kegyetlen arc.

Prinkmayer! Prinkmayernek hívják - nyögte ki dr. K. - patkányokról beszélt nekem. Biztosan köze van a vérfarkasokhoz.

Prinkmayer doktor - mondta csendesen a teherautósofőr, akinek tévéjén csak a Náci Vámpírok és Vérfarkasok pártelnökének üres trónterme fogható - ő műtötte a vakbelemet. Valami nagyon nem tetszett benne. Olyan vérfarkas-szaga volt - tette hozzá továbbra is ijesztő nyugodtsággal a tehetrautósofőrt, aki szeretett volna a tévén mást is nézni, mint üres tróntermet.

A középkorú nő újra sikoltozni kezdett, de ez most már dr. K.-t se zavarta. Valahogy a sikoltozás otthonossá tette a titkos gyűlés hangulatát. Jenő várt egy kicsit, hogy a sikoltozás mindenkinél elérje a kívánt hatást, majd újra a nő vállára tette a kezét, amitől az csendesen szipogni kezdett.

Nem kérdéses - mondta Jenő - Prinkmayer a gyenge pontjuk. Ő most a főellenség. Ha csapást mérünk rá, azt hónapokig nem heverik ki a vérfarkasok. Ez lesz az ő Sztálingrádjuk.

Dr. K. ámultan nézett az öregúrra. Az utolsó mondatnál Jenő kihúzta magát és mintha meg is nőtt volna. Most nem egy kedves bácsika volt, hanem igazi vezető. Egy vezető, aki csatába viszi a csapatait.

Az egyetemista csendesen előhúzott egy köteg nyomtatott papírt és szétosztotta a csoportban. Dr. K. azonnal felismerte a képet. Prinkmayer doktor volt.

44

- Rossz válasz – üvöltötte Tapló Béla fülébe Prinkmayerné Lelkes Piroska kedvesen, miközben a nyakkendőjénél fogva lágyan felemelte, majd lerakta a megrémült orvost. Ezt a mozdulatsort többször is megismételte, ezzel is hangsúlyozva szavai jelentőségét, bár a férfi valószínűleg már tisztában volt azzal, hogy nincs kedve tréfálkozni.
- Hol van a Sándor? – kérdezte tőle még egyszer, most kicsit meg is rázogatta közben, a leesett szemüveget kecsesen az asztal alá rúgva.
- Kéremszépen – sírt fel a doktor – ne bántson kérem! – Tapló szinte elszédült az asszonyból áradó fokhagymás piritós átható szagától. Kavargott a gyomra és rettenetesen félt.
- Azonnal áruld el, hol a férjem, szarjankó!
- Nem tudom, kérem, higgye el – zokogta a férfi.
Piroska pár percig ütemesen a falnak verte Tapló Géza fejét, egészen addig, amíg a férfi el nem ájult.

43

Prinkmayernek egyáltalán nem volt szimpatikus ez az alak, akit a megkérdezése nélkül helyeztek el a szobájában. Állandóan harákolt, ráadásul erősen horkolt is éjszakánként.
Azért persze megpróbálkozott beszélgetésbe elegyedni vele, „hozzatok magatokkal még egy embert”, végül is ez volt a Vezér utasítása, és Prinkmayer a vezérek utasításainak mindig feltétel nélkül engedelmeskedett. Ám minden kísérlete kudarcba fulladt ennél az ostoba baromnál.
Csak nyöszörgött a szerencsétlen, mikor tüzes tekintettel és lelkesítő szavakkal felvázolta neki a Náci Vérfarkasok és Vámpírok nemzetalkotó programját, az országépítő életerő kifejezésnél pedig fel is sikoltott, hadonászni kezdett és üvöltözött „ meg fognak ölni minket! Kiszívják a vérünket!”.
Akkor ütötte meg először. Jobb belátásra kellett térítenie. Meg kellett értetnie vele végre, hogy nem a vérfarkasoktól, hanem a patkányoktól kell félni, a ragály terjesztőitől, a Kiskunlacháza-Puerto Rico tengely szakállas kiszolgálóitól, a nemzet végromlására sátáni terveket szövögető idegenszívű zöldségesektől, kisgyermekek megrontóitól, undorító tanga bugyikban biggyeszkedő szinglihordáktól. Ez utóbbi veszélyt különös hévvel és meggyőző erővel ecsetelte, mert valami fura képzettársítás folytán hirtelen felötlött benne Piroska, a felesége képe, aki egyébként leginkább meleg, combközépig érő fehérneműket viselt, és a legnagyobb bánatára szinglinek sem volt nevezhető.

Milyen érdekesen működik az emberi agy, mélázott el ezen egy percre Prinkmayer.

Ezt a pillanatot használta ki Dr K , egy ghyors mozdulattal levetette magát a rácsos vaságyról és fürgén bemászott alá, kispárnáját folyamatosan a fülére szorítva. Egészen a falnak lapult, szinte eggyé vált vele, behunyta a szemét. „ Talán elfelejti, hogy itt vagyok” – maga sem hitte azonban, hogy ilyen könnyen megússza.

„Hol vagy, te barom?” „Gyere elő, jobban jársz!” Berúglak, mint a holnap ajtaját a rendes ember!’ – üvöltözött Prinkmayer vadul, mikor feleszmélt a felesége emlékének megidézése okozta sokkból.

Dr K rémületében hangosan csuklani kezdett. Azonnal tudta, hogy ezzel mindennek vége. Szinte rezignáltan tűrte, ahogy a partvis nyelével bökdösi, majd a lábát rángatja ez az állat. Tulajdonképpen már megadta magát. És egyszer csak, egy nagyobb rántás után hirtelen úgy érezte, hogy repül. Repül a vágyott szabadság és nyugalom felé, egyenesen ki az első emelet ablakon a puha pázsitra, fülén a kispárnával, arcán üdvözült mosollyal. „Megmenekültem” sóhajtott fel boldogan, letörölgette magáról Tapló Béla főorvos pincsijének a nyomait, és futásnak eredt.

Prinkmayer bambán nézett utána az ablakból.