43

Prinkmayernek egyáltalán nem volt szimpatikus ez az alak, akit a megkérdezése nélkül helyeztek el a szobájában. Állandóan harákolt, ráadásul erősen horkolt is éjszakánként.
Azért persze megpróbálkozott beszélgetésbe elegyedni vele, „hozzatok magatokkal még egy embert”, végül is ez volt a Vezér utasítása, és Prinkmayer a vezérek utasításainak mindig feltétel nélkül engedelmeskedett. Ám minden kísérlete kudarcba fulladt ennél az ostoba baromnál.
Csak nyöszörgött a szerencsétlen, mikor tüzes tekintettel és lelkesítő szavakkal felvázolta neki a Náci Vérfarkasok és Vámpírok nemzetalkotó programját, az országépítő életerő kifejezésnél pedig fel is sikoltott, hadonászni kezdett és üvöltözött „ meg fognak ölni minket! Kiszívják a vérünket!”.
Akkor ütötte meg először. Jobb belátásra kellett térítenie. Meg kellett értetnie vele végre, hogy nem a vérfarkasoktól, hanem a patkányoktól kell félni, a ragály terjesztőitől, a Kiskunlacháza-Puerto Rico tengely szakállas kiszolgálóitól, a nemzet végromlására sátáni terveket szövögető idegenszívű zöldségesektől, kisgyermekek megrontóitól, undorító tanga bugyikban biggyeszkedő szinglihordáktól. Ez utóbbi veszélyt különös hévvel és meggyőző erővel ecsetelte, mert valami fura képzettársítás folytán hirtelen felötlött benne Piroska, a felesége képe, aki egyébként leginkább meleg, combközépig érő fehérneműket viselt, és a legnagyobb bánatára szinglinek sem volt nevezhető.

Milyen érdekesen működik az emberi agy, mélázott el ezen egy percre Prinkmayer.

Ezt a pillanatot használta ki Dr K , egy ghyors mozdulattal levetette magát a rácsos vaságyról és fürgén bemászott alá, kispárnáját folyamatosan a fülére szorítva. Egészen a falnak lapult, szinte eggyé vált vele, behunyta a szemét. „ Talán elfelejti, hogy itt vagyok” – maga sem hitte azonban, hogy ilyen könnyen megússza.

„Hol vagy, te barom?” „Gyere elő, jobban jársz!” Berúglak, mint a holnap ajtaját a rendes ember!’ – üvöltözött Prinkmayer vadul, mikor feleszmélt a felesége emlékének megidézése okozta sokkból.

Dr K rémületében hangosan csuklani kezdett. Azonnal tudta, hogy ezzel mindennek vége. Szinte rezignáltan tűrte, ahogy a partvis nyelével bökdösi, majd a lábát rángatja ez az állat. Tulajdonképpen már megadta magát. És egyszer csak, egy nagyobb rántás után hirtelen úgy érezte, hogy repül. Repül a vágyott szabadság és nyugalom felé, egyenesen ki az első emelet ablakon a puha pázsitra, fülén a kispárnával, arcán üdvözült mosollyal. „Megmenekültem” sóhajtott fel boldogan, letörölgette magáról Tapló Béla főorvos pincsijének a nyomait, és futásnak eredt.

Prinkmayer bambán nézett utána az ablakból.