46

Rögtön utána kellett volna ugranom! – szidta magát Prinkmayer a kihalt utcán trappolva. – Hová tűnhetett az a birka? – Lelassult, az utat vizslatta Dr K nyomai után kutatva. Hirtelen lehajolt, majd diadalittasan felemelt egy libatollat. – Megvagy! Háhá! Megvagy, öcsi! – Megállt, kicsit kifújta magát, megigazgatta csíkos pizsamafelsőjét, a papucsából kirázott egy kavicsot. „ Kövesd a tollat! „ adta ki magának a jelszót, és tovább ügetett a sötétben. Mikor az utcasarokra ért, megállt, a fal mellé húzódott, óvatosan kikukucskált. A kandeláberek pislákoló fénye halványan megvilágította a főutat, a langyos nyáresti szél lágyan emelgette az ismerős kispárna szakadt ciháját egy kapualj előtt. A ház alagsori ablakából hangok szűrődtek ki.
Prinkmayer elbizonytalanodott. „És ha sokan vannak?” Megpróbálta felidézni magában mindazt, amit a Tirpák Serpák önvédő kör kiképzésein tanult, majd szomorúan rádöbbent, hogy egyedül mégsem menetelgethet fel-alá a kapu előtt, ráadásul az öltözéke sem megfelelő hozzá.
„Hozz magaddal még egy embert” dübörögtek a fejében a vezér szavai.
Prinkmayer erőt vett magán és lassan az ablakhoz kúszott, arcát a koszos üveghez nyomta, benézett.
Rettenetes kép tárult a szeme elé.
Eltorzult arcú, patkányszerű lények tüzes vasakkal hadonásztak, a falakon körben fokhagyma fözérek, az egyik sarokban két szakállas rém aranyrudakat osztott mohó tekintetű, vörös ruhás nyugdíjasoknak. És középen…középen, egy kockás viaszosvászonnal borított asztal mellett Ildi ült, Ildi, a Vámpírok Réme!
Prinkmayer ereiben meghűlt a vér. Kétségbeesetten felpattant, és futni kezdett. A sarokról még visszanézett, a ház előtt épp akkor állt meg egy fekete autó.
Rohant tovább.