2009. február 26., csütörtök

62 - A kapszula



A vézna kis emberke összetörve állt a folyópart elhagyatott lépcsőjén. Mellette falfehérré vált, babaarcú,
szemüveges nő bámulta meredten a vizet.
- Szóval te is megkaptad?
- Meg. Délben adták át... a ffaszba... kapszula... bazmeg... kapszula....
- Neked mennyit mondtak? Kérdezte, szinte gépies hangon a nő.
- Huszonnégy órát. Mindenki annyit kap. Plussz, amíg kiszenvedsz a ciántól... basszameg... De hát könyörgöm, ééén? Nekem? Nekeeem!? Ezek... ezek megőrültek!
- Miért, és nekem? Nézett a babaarcú lemondóan a kisfiúvá fogyott remegő emberre, tekintete a hullámokba merült.
Sötét felhő takarta el a holdat, a távolból elhaló sikolyokat kapott fel a szél. A nő hirtelen felnézett:
- Próbáljunk meg átjutni valahogy, még mindig jobb mint a kapszula!
- Oda? Te megőrültél? Azzal kezdődik, hogy egy perc alatt széttépnek. Remegett a szája ahogy ezt kimondta. A keze ökölbe szorult.
- De igen, tudok egy helyet, ahol farkaskutyák állnak. Nem is igazi vérfarkasok csak meg vannak csinálva, érted?
Ott simán átmegyünk, az egyiket ismerem, a nagynénémnek volt még régen a... na jó, ez mindegy, induljunk, kérlek.
- Nee, én komolyan mondom, én inkább lenyelem, és kész, vége. Engem nem érdekel... a hangja elcsuklott.
- Ne viccelj, dobd már el, gyere menjünk.
Megfogta a fiú kezét, és lassan elindultak a sötét víz felé. Már az első lépésre térdig merültek, aztán derékig... nem szóltak egymáshoz akkor sem amikor dideregve nyakig merültek a szennyes, jéghideg vízben. Úszni kezdtek.