2009. július 23., csütörtök

72

A vasalt, fehér ing büszkén feszült terjedelmes pocakján. Begombolta egészen az utolsó nyaki gombig.
Úgy a szép! A betűrt inget mégegyszer megigazította a csípőjén, felhajtotta az ingujját, elsimította a fenekén is,
majd megszorította a kemény, fekete bőrövet. Jó szorosra húzta, abba a lyukba, amit alig tudott már használni,
mert rég kihízta. De máma nagy nap van: hát rászorított.
- Kimostam ezt is, szólt az asszonyka, és már hozta is a csinos kis fekete mellényt.
- Ma mind a százan ott leszünk, azt tudod? Szólt kérdőn az apró kis feleséghez,
majd mégegyszer végigmérte magát a tükörben.
- Khm... szerinted? És a választ meg sem várva, csókot nyomott a szájára.
A nő szinte elalélt - vigyázz magadra... suttogta az emberének.

A férfi kilépett az utcára. Kellemes nyáreste volt, még fenn volt a nap, de már hült egy kicsit a
levegő, lassan múlt a forróság. A gyümölcsfák valami éterien finom illatot párolognak ilyenkor, ami
az izzó, köves út szagával keveredve betöltötte az egész környéket. A Magyar Csárda előtt gyülekeztek,
a Kossuth Lajos utca 4. szám előtt. Már mindenki ott volt. Szépen, sorban álltak már a többiek,
halkan köszönt, és beállt ő is a helyére.

A szónok jelentőségteljesen körülnézett az egybegyülteken, majd belekezdett:
- Szabó Bélára, Béla bácsira, a mindíg derűs és életvidám tanítóra emlékezve gyűltünk ma össze testvéreim.
Mert ki ne emlékezne rá, őrája, az öreg Béla bácsira, akinek annyi szép pillanatot köszönhetünk mindnyájan.
Aki ma hét éve hagyta el ezt az árnyékvilágot. Hetedik éve már, hogy itthagyott bennünket, és mi sohase
felejthetjük bátorító, ámde szigorú, mindíg igazságkereső, őszinte szavait...
A színpompás öltözetű, fegyelmezett közönség soraiból ekkor már halk, elcsukló sírás hangjai törték meg
az ünnepélyes szavakat. A szónok hamar végzett.

Elővette a tokból a hangszerét. Réges-régi "ládagyári" hegedű volt, még a nyagyapjától örökölte. A többiek már
rég bekrétázták a húrokat, csak az intésre vártak. Ahogy a szónok befejezte, intett is, a menet lassan elindult,
és a zenekar rázendített. A brácsás Tóni sírva húzta, és még a Lakatos Lujó is meghatódott - pedig neki aztán
volt dolga az ünnepelttel - alig tudta rendesen tartani a kontrát. Lassan megindultak a temető felé. A vérfarkasok
messziről figyelték a tömeget, halk horkantásokkal jelezve egymásnak, csendben hátráltak ki a sírok közül.
Az utolsó magyarra emlékeztek így a faluban.

"Ki tudja merre, merre visz a végzet..."

2 megjegyzés:

Gizike írta...

(nem értem ezt most..)

Prosztó M. Beléndek írta...

Már csak a gyerekgyárosok vannak, Gizike.

Érti.

Alle anderen sind schon tot.