2009. május 24., vasárnap

69

A Szabad, Demokrata (igen, vessző van a két jelző között) kedélyesen átkarolta Modern Baloldali vállát. Folyosókon vezette át újdonsült ismerősét, a másik karjával lelkesen hadonászott, magyarázott. Hangosan beszélt, nem kellett félnie attól, hogy a kihalt épületben bárki hallhatja őket. Bár, ha hallotta volna is valaki, nem az ő hangjára fülelt volna, hiszen mögöttük, a folyosón, öt rohamosztagos vonszolt a nyakához erősített vezetőláncon egy hatalmas, brutális alakot. A gigantikus alak félmeztelen volt, Lonsdale melegítő alsót és edzőcipőt viselt, feje kopasz, erős állkapocs és durva, kiugró homlok karakterizálta az arcát. Az alak ellenállt, bár nyilvánvalóan fölösleges volt. Kiugró karizmaira néha rátekeredett a vezetőlánc, belevágott húsába, belekapaszkodott, testével hátradőlt, úgy lépdelt kényszeredetten; hörögve próbálta a felcsavarodott láncnál fogva elrántani vonszolóit, akik maguk is megtermett alakok voltak.
- Mélységesen egyetértek veled, barátom. Az erőszak, és annak veszélyei, amire fel kell hívnunk a figyelmet. Akár gátlástalan propagandával, ha kell. Nem akarunk félelemben élni, ugye, hogy nem? Van gyereked?
- Van egy lányom.
- Na ugye? Szeretnéd, ha kopasz, karszalagos állatok terrorizálnák az utcán? Olyanok, mint Tito?
- Nem, dehogy szeretném.
- Mi sem szeretnénk, drága. Hidd el. Most ez a legfontosabb. Ezt hangsúlyozni. Ez a mi felelősségünk.
A barackszínű inges Szabad, Demokrata (igen, vessző van a két szó között) aranygombos mandzsettás karjával szorosan megölelgette védencét és mosolygott, mint egy idvezült.
Modern Baloldali hősünket melegség tölötte el, most talán kulisszatitkok birtokába jut, most végre beleláthat a dolgokba, most olyanok között van, akik megértik. Egész jól kijött a koccanásos dologból. Persze, megint spórolhat a fogtechnikusra. Mögötte Tito bömbölésétől visszhangzott a folyosó.
A folyosó egy filmstúdióban végződött. Vakító szpotlámpák világították be a helyiséget; egy nagy, profi kamera célozta be a szoba közepét. Körülbelül fél tucat filmes szakember sürgölődött a felszerelések között, tették a dolgukat: dugaljakat csatlakoztattak, laptopokon dolgoztak, forgatókönyvek lapjai fölött diskuráltak, állítottak a szpotokon, háttér drapériákat igazgattak.
A rohamosztagosok a szoba középén megvilágított kör szélére vonszolták Titot, mintha csak egy fenevadot húznának az arénába. Ekkor valami kattant és a szoba menyezetéről egy rozsdamentes acél ketrec ereszkedett le, pont akkora, ami betöltötte a középen megvilágított teret. És tényleg, egy aréna! Modern, Baloldali hősünk hátán hideg futott végig, de oldalra nézve, a Szabad, Demokrata (igen, vessző van a két szó között) nyájas mosolya minden kétséget eloszlatott.
- Nézd csak, barátom!
A leereszkedő ketrec egyik sarkában a Teletubbies tagjai kucorodtak félelemben reszketve.
A rohamosztagosok kinyitották a ketrec ajtaját és belökdösték az üvöltő Titót. Csattant egy karabiner és az ember-hústorony nyakáról lehullott a lánc, háta mögött becsapódott a ketrec ajtaja. A kamera jobb oldalán kigyulladt a felvételt jelző piros LED. A láncaitól szabadult Tito vak dühhel telve, kissé előrehajolva, széttárt karokkal közelített a sikoltozó Teletubbies felé. A szpottal megvilágított gólem teste árnyékot vetett a sarokban kuporodó színes cseppségekre.
- Ezt talán nem kéne nézned, barátom. - a Szabad, Demokrata (igen, vessző van a két szó között) karjával hirtelen megfordította a Modern Baloldalit - Valahol kell lenni itt egy kis svédasztalnak. Jujj, kérsz egy kis nasit?
A háttérben, a kamera lencséje előtt, vékony hangú, velőtrázó halálsikolyok reppentek fel, csontok törtek, szakadt a hús, koponyák roppantak.

Hirtelen állt be a csend. Egy törött spotlámpa lassú pörgése hallatszott csupán, majd az is elhalkult. Hosszú percek teltek el így.
Akkor a Teletubbies-rohamcsapat megtörölgette magát, szabályos sorokba rendeződött, és a törött ketrec romjait maga mögött hagyva menetelni kezdett a nagyteremben elhelyezett büféasztalok felé.