14

Az ÚR titkára rendesen megcímzett levélküldeményt kapott. Por volt benne. Felszippantotta, és azonnal vizionálni kezdett. Egy mindkét szemgödrén forradásokat viselő alak állt elé, és rémesen visítva ezt kántálta: A szellet már kiszabadult a palackból. Közben állattetemek és emberi csontvázak bordáin kszilofonozott. Az egész nem tartott tovább négy percnél, de egy örökkévalólságnak tűnt. Aztán lassan, ahogy a szer hatása gyengülni kezdett, belátta, hogy az alak igazat mondott.

A levelet megtartotta.

*

A szegény sorsú roma gyerekből a Náci Vérfarkasok és Vámpírok Elnökévé magát felküzdő Rém értett hozzá, hogyan csitítsa el a személyét övező, időről-időre fellángoló pánikot. Hogy is ne értett volna hozzá? A New York — Tel-Aviv tengely egyedül az ő személyén, mint kivilágítatlan faeces-en tört ketté. Egyszer, régen.

Amikor első puccskísérletét tette, a Pluralista Egyeduralom Cion Házában éppen pezsgőiváshoz készültek vendégek. A közéjük gurított vérnaranccsal azonban mindent átalakított kegyetlen és alpári öldökléssé. Akkor még szinte láthatatlanul. Mindenki tudta, hogy a Vérkorszak akkor kezdődött el — ezt Független Elemzők már a Bosszúszomjas Tulipánt jelének az égen való feltűntekor azonnal megírták. Mégis alig hittek nekik. A békemártírok e serege sem bírta a kezdődő viszályt megfékezni, sőt a Vámpírok harapásaitól később sokan átváltoztak a Rém hasonmásaivá. Gyorsan és türelmetlenül kezdtek el beszélni, mint ő. Ha a napsütötte Felcsúton az ablakba száradni akasztott lepedőből egy-egy csepp hullott a földre, az is mind azt sziszegte: „Teccettek volna forradalmat csinálni”. A Bosszúszomjas Tulipánt emléke kísértett újra minden tanyán, kérem. Akkor mégis úgy tűnt, még megállítható. De a Rém már kikelt a Kígyótojásból, és a Sötétség egyetlen lehelletével homályba borította a világot. Azt mondta: „Még egy embert! Még egy embert! Noch ein Mann! (Jól mondom, Mein Deutsch?)”. Ma is visszhangzik és reszket hangjától az összes szerkesztőség. És az emberek vakon követték őt.

Azaz dehogy. Az emberek nem.