16

A Nyugdíjas, Akiből Kolbász Lesz kedélyesen üldögélt az orvosi váróban. Minden héten beugrott ide egy kis vérnyomás- és vércukormérésre, vérvételre, EKG-ra, gyomortükrözésre. vagy ami éppen adódott, csak úgy, kedvtelésből. Szerette ezt a helyet, a mozaikcsempékkel kirakott falakon elhelyezett kedves kis plakátot a visszérbántalmakról, a csoffadt szobafenyőt a sarokban, a NE KOPOGJ táblácskákat az ajtókon, és, ha éppen nem találkozott ismerősökkel, ami ritkán fordult elő, rendszerint azzal szórakoztatta magát, hogy a falak beázásakor keletkezett foltokban ábrákat próbált felismerni.
Barátságos, kellemes hangulatú rendelő volt, pont olyan, mint a többi.
Jó kedvét csak fokozta, hogy még a lépcsőn összefutott Arankával, a szomszédasszonnyal, aki súlyos szívpanaszaira, epe- és vesebántalmaira fittyet hányva, szintén rendszeresen itt töltötte a délelőttöket.
Már több órája várakoztak annak ellenére, hogy csak ketten üldögéltek a helyiségben, betegségeik felsorolásán már túl voltak, és éppen a kisunokákra terelődött a szó, mikor egy szívélyes nővérke végre behívta Arankát vizsgálatra: „ne togyogjon, a doktor úr nem ér rá erre” kiabálta a fülébe évődve, fel is gyorsult rögtön a szomszédasszony, csak úgy csattogott a járókeret a kövön!

Még mindig ezen mosolygott, mikor megjelent az ajtóban két fekete egyenruhás fiatalember. Körülnéztek, majd határozott léptekkel feléje indultak. Mi az ott, a kezükben? A szeme már nem a régi… „keresnek valakit?” kérdezte, és akkor hirtelen erős ütést érzett a tarkóján. A Nyugdíjas, Akiből Kolbász Lesz elájult.