A homokszemek vakítóan szórták szét a nap sugarait. Aztán jött egy habzó hullám és sötétre nedvesítette a szemeket. Majd a víz visszahúzódott, és pár pillanatra a homokcsillámok újra felragyogtak. Így váltakozott, egyenletes, nyugtató ritmusban a csillogás és a nedves hűvös a parton. A hullámok jöttek és mentek.
Fenn az égen egy parti fecske pár kergetőzött. Egy pillanatra megmerevedtek:
- Mit keresünk mi ezen a délszaki szigeten? – néztek kérdőn egymásra, de nem sokáig, mert lezuhantak volna. És bogár is volt elég, így nem bánták. Ezekben a történetekben mindig elég bogár van. Folytatták az édes-pajkos hancúrt a légben. Alattuk az óceán lassan kilépett, majd visszahúzódott a kis sziget homokos partjáról, ahogyan mindig évmilliók óta. Amint a hullámok egyre inkább hátráltak és egyre nagyobb rész vált szabaddá a homokos padból, apró kis rákok, a Harcos Nyugger egyik alfaja, lépték el a partot és indultak táplálékot keresni. Zsongott-zsibongott az élet a verőfényes napsütésben. Minden élni akart.
A kis rákok eszeveszett keresgélésbe kezdtek a parton, de megtorpantak. Egy test feküdt a homokon, ruhája szinte semmi. Nem mozdult.
A parti susnyásból ekkor lépett ki D’ibi, a sziget hercegnője, és könnyű léptekkel a testhez sietett. Fölé hajolt, hogy szemügyre vegye. Ahogyan a szeme végig siklott a fekvő férfi testén, megakadt ott. Hiába akarta levenni a tekintetét, az rabul ejtette. Belényilallt a felismerés:
- Ez a Nagytökés lesz. Talán befektet, és akkor vége lesz fonnyadásomnak és népem sorvadozásának!
Erre várt D’ibi és kicsiny zöld népe már időtlen idők óta. Régi regék szóltak, hogy egyszer majd jön a Nagytökés, és megváltja a szigetlakókat. Az európai értelemben vett kis sziget valóban nagyon kicsiny volt. Állandóan azzal fenyegették a haragos óceán hullámai, hogy ellepik, és elsüllyed. És akkor D’ibi népe oda.
Az öregek - fiatalok más nem is voltak a szigeten, ezért is várták a Nagytökést – arról meséltek, hogy nem volt ez mindig így. Valamikor a zöldek szigete sokkal nagyobb volt és a tenger is ellátta őket minden jóval, amire csak szükségük volt. Így a zöld férfiak egész nap csak ültek az árnyékban, és népben-nemzetben gondolkodtak. Semmi másra nem kellett gondot viselniük.
De mindez elmúlt, és régóta várták, hogy az Úr elküld hozzájuk egy Nagytökést, megszabadítani őket szorult helyzetükből. És így lett!
D’ibi tudta, egyedül semmire sem megy, ezért a falujába indult, hogy segítséget hozzon.
*
D’ibi maroknyi népe vidám léptekkel vitte a parton talált férfit a faluba. Mindenki örült, ekkora zsákmányt rég nem kaptak a kegyes Úrtól. Ahogyan letették terhüket, többen fáért siettek mások tüzet igyekeztek gyújtani, de nehezen ment. Az ínségtől, kortól és az izgalomtól remegő kezeik nehezen engedelmeskedtek nekik – régóta nem volt már sütnivalójuk. T’sapod-T’sapod már a trancsírozó készletét is elővette, hogy szakszerűen kicsontozza a zsákmányt.
A kis zöld nép, amikor magára maradt, áldás és juttatások nélkül, ínségében egymás ellen fordult, és az alvégiek megették a felvégieket. Így ma már nem is maroknyian voltak, csak félmaroknyian. A torkos T’sapod-T’sapod élen járt a harcban s kissé ki is gömbölyödött. A mohóságtól most egy nyál csepp is megjelent cserepes ajkain.
D’ibi rémülten vette észre T’sapod-T’sapod rettenetes tervét.
- Ne merészeld! – rivalt rá – Ő a Nagytökés, akit az Úr küldött, hogy vessen véget szenvedéseinknek.
A maroknyi zöld emberke abbahagyta a nyüzsgést, a tűzgyújtók, a rőzsét cipellők mindent elengedtek, ami a kezükben volt. Senki nem mert D’ibi ellen szólni, hiszen ha fonnyadozik is, de ő a hercegnőjük. Nehezen hittek neki.
- D’ibi még talán nem látott igazán nagyot - gondolták. És a Megváltót sem így képzelték el. Midig is azt hitték, hogy a Nagytökés befektető majd hatalmas teherhajóval
D’ibi leült a még mindig eszméletlen férfi mellé és elővette a könyvet, amelyet olvasott. Mindig csak az első lapot, a többi nem is érdekelte, annyira tetszett az neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése