19

Prinkmayer a mellékhelyiségben dúdorászott, miközben vaskeresztjét igazgatta az egyenruháján. Szerette ezeket a bulikat, bár a tehéntőgyet ma kicsit fűszeresnek találta, de a kolbász..isteni volt megint, nincs rá jobb szó. – A komcsiknál sosem lehetett egy jót zabálni – állapította meg magában, visszagondolva a régi időkre, mikor kezdő párttikárként ő szervezte a kórház május elsejei felvonulásait. – Azok a rohadt virslik, az a langyos sör...- kirázta a hideg. Allergiás volt a virslire, tulajdonképpen ez volt az oka annak, hogy annak idején átpártolt a Vérfarkasokhoz. Nem bánta meg a döntését, csak egyszer ingott meg, amikor arról a kaviáros, lazacos fogadásról olvasott az újságokban. Na igen, a kis büdösök a végén rákaptak a jóra, hogy rohadnának meg.
Még utoljára belenézett a tükörbe, megnyalta a szemöldökét, megigazgatta a haját. Állítólag ma elnéz a bulira a Náci Vérfarkasok és Vámpírok szexistennője, Annamari is. A gondolattól kellemesen megborzongott. Az a hanyag eleganciával párosuló határozott fellépés...a minden mondatát kísérő gesztikulálás...az a bájos fejhang..ahogy a lábával dobbantgat a beszélgetések közben...Egyik összejövetelen a könyökével hasbavágta őt, mert nem tért ki elég gyorsan az útjából. Azóta is boldogan gondol vissza arra a pillanatra, pedig két hétig betegállományban volt utána bordatöréssel.
Prinkmayer imádta a temperamentumos nőket.
Mosolyogva és még mindig dúdorászva nyitott be a nagyterembe.
Irtóztató kép fogadta.
Tehéntőgy darabok mindenfelé, a vériszamos padlón vérfarkasok hullái, Horthy festménye szakadozva, megcsúfítva a falon, felborított boroshordók, törött üvegek, bútorok….egy levágott kéz még mindig szorítja Wass Albert válogatott műveinek negyedik kiadását...ó, jaj, valaki szemüveget rakott az egyik kolbászdarabra!
Ildi, a vámpírok réme – suttogta maga elé Prinkmayer – hát itt járt megint.
Összeroskadt.