26 - A Nagy Építő (folytatás Gloire-tól)

A huzat összeborzolta, a szemébe fújta finomszálú, lila haját. Laza mozdulattal hátra dobta, és körülnézett. Itt az alagútban mindig huzat van, legutóbb is megfázott. Lerakta a kezéből a csomagot, a kulcsot kereste.

A szürkeruhás ember még mindig nem szólaltmeg, csak nézte a Nagy Építőt, ahogy az egy vastag fémajtóval küzd vállával nekifeszülve, s apró izzadság cseppek gyöngyöznek a homlokán. Még egy mozdulat, és a súlyos acél megadta magát, végre benn voltak. Ahogy beléptek a Nagy Építő lámpát gyújtott. A szürkeruhás ember szeme elé kapta a kezét, elvakította az őrült ragyogás. A fal mellett nyitott ládákban arany és ezüst, drágakövek, ékszerek tízezrei szikráztak.

Középen egy hatalmas kádban egy és két forintosok: több tonna. Még mindig káprázott a szemük, egy ösvényen haladtak előre.

- Ezekkel mi lesz? Törte meg a csendeta szürkeruhás ember.
- Még nem tudom, talán a nép közé szórjuk valamikor, vagy páncélingeket készítünk belőle, meglátjuk, ehhez annyira nem értek. Majd a Gábo...
- Mondtam, hogy neveket ne...- Jól van mindigm elfelejtem, tudod én is Gá...
- Naa!

Karcsú csigalépcsőn, tapogatózva araszoltak lefelé. Egy szűk oldaljáratban kiégett munkagépek porosodtak, mellette alvadt vértől mocskos munkavédelmi sisakok hevertek. Leértek. A szürkeruhás ember szeme lassan hozzászokott a sötéthez, most jól szemügyre vehette, hol járnak. Tulajdonképpen egy hatalmas földalatti hangárra emlékeztetett a hely. Oldalt víz hullámzott. Innen egy többszáz méter széles, íves dokk húzódott délre leágazva, a végét nem láthatta. A vizen szivaralakú tartályhajók ringatóztak.

- A szerb búvárhajó flotta, már alig férnek el, mondta a Nagy Építő. Zsebéből szögmérőt, vonalzót vett elő és valamit méregetni kezdett.
- Lassan a zászlóshajó alatt vagyunk...vagy lehet, hogy már a...na mindegy, ehez nem értek...
- Már itt kéne lenniük...
- Tegnap is késtek. Ez az Ildikó, te ez hogy bírja?
- Bírnia kell, tudod.
- Tudom, de azért...Ekkor halk csobbanás hallatszott. Mindketten a hang irányába fordultak. A vízből kis fejecske bukkant elő, a füléről szemüvegkeret roncsai lógtak, szájában hínár és sár, az orra csupa vér. Egy korlátba kapaszkodva próbálta kivonszolni erőtlen testét az egyik búvárhajó oldalán. Odasiettek. A szürkeruhás ember megállt felette, és szinte alig hallható, sziszegő hangon kérdezte:
- Mi történt?
- Hol a csomag? Nyöszörgött a szerencsétlen, miközben lassan kitornázta magát a vízből, végighúzta csenevész porhüvelyét a betonon, majd nagynehezen felült, hátát a félkész peronnak döntve.
- Hol a csomag? Kérdezte még egyszer elhaló hangon, de aprócska feje lebicsaklott a kimrültségtől.
- Elájult, szólt a Nagy Építő. Szedje ki belőle mi történt! Csináljon valamit, én ehhez nem értek!
- Nekem ne parancsolgasson, különben is mit csináljak vele? Látja, hogy teljesen ki van...

De a kis alak hirtelen magához tért,töredezett fogsora közül ömlött a barna, szennyes és hideg iszap.

- Az Ijdikó, az Ijdkó... tört fel a rikácsoló hang. A többit nem várták meg, eszeveszett tempóban rohantak vissza a hatalmas ferde akna felé, ami a hegy gyomrába vezetett.

天