34

Dr. K üveges szemekkel meredt a képernyőre. Valami kocogott, ez volt az egyetlen hallható hang. "Az én fogaim vacognak" - állapította meg tényszerűen dr. K. Híres volt tényszerűségéről és ötletes szóképeiről, ha sötét babonák hívőit kellett ostorozni. Most mégis kifogyott a szavakbol.

"Hagyd már abba" - utasította gondolatban a fogait, de azok tovább vacogtak. Mindegy, gondolta dr. K., ha vacognak, hát vacogjanak. Attól én még gondolkodhatom.

Sötét volt a szobában, az ablakon beszűrődo reklámfények rémítő árnyakat festettek a padlóra. Ezeket dr. K korábban észre sem vette, de a történtek utan nyugtalanítónak találta őket. Pedig az este olyan jól indult. Dr. K., az agglegény, baráti társaságba ment a baratnőjével. Szolidan italoztak is és a politika is szóba kerult. Nem, mintha sok vita lett volna. Dr. K. barátai kiérlelt politikai vélemennyel bírtak, melyek meglepően hasonlítottak a sajátjára. Tettek néhány pikírt megjegyzést a Rossz Párt szereplőire, aztán a nők közbeavatkoztak és elterelték a számukra unalmas irányba forduló vitát. Aztán elválás, búcsúcsók és dr. K. egyedül ment haza.

Nem is tudta már, miért kapcsolta be a tévét. Késő is volt, kábult is volt, unalmas is volt a műsor, talán csak a megszokás. A Rossz Párt egyik fiatal tagja beszelt valami baromságról, olyanról, amilyenről csak a Rossz Párt tud. Dr. K. gúnyos mosollyal fordította el a fejét, ekkor azonban a szeme sarkából észrevett valamit. A Rossz Párt unalmas hülyeségeket beszélő tagjának arca elváltozott.

"Odafordulok - emberi arc - szemem sarkából nézem - valami furcsa ..." - morfondírozott dr. K., de ekkor valami döbbenetes történt. Szembefordult a képernyővel, de az arc nem változott vissza. Dr. K. először tudta igazán megvizsgálni.

Egy vérfarkas volt. A félig kinyitott pofából csorgott a nyál, a fogakról húscafatok lógtak. A lény valami hangot adott ki, amely homályosan emberi beszédre emlekeztetett. Egyenesen dr. K.-ra nézett és mosolyogni látszott, már amennyiben egy vérfarkas tud mosolyogni. Dr. K. önkéntelenül hátralépett egyet, de amit látott, attól megdermedt benne a vér.

A képernyő valahogy kinyúlt, a kép kipúposodott, mintha dr. K. felé nyúlna. És valóban, a vérfarkas áttüremkedett a szobába. Egyik lábával már kilépett a szőnyegre, az idegborzoló mosolygást egy pillanatig se hagyva abba. Dr. K. nyüszíteni kezdett a rémülettől, de továbbra is a parázslo szemek foglya volt. Hátralépett még egyszer, de ekkor fejre állt a világ ...

"Az állólámpa!" - cikázott át dr. K. agyán a mentő ötlet. Annak zsinórjában esett el és a lámpa már dőlt is rá. "Elpusztulj, te pokolfajzat" - ordított fel dr. K., megragadta a lámpa nyelét és emberfeletti erővel a vérfarkas pofájaba döfött vele.

Egy dörrenés és mindennek vége volt. A tévékészülék fellángolt, majd kialudt. Apró tüzecskék égtek még benne, dr. K. ezeket bámulta hipnotizáltan. Percek teltek el, a fogai még mindig vacogtak, de már tudott tényszerűen gondolkodni.

"Ezek igazi szörnyetegek" - gondolta dr. K. - “Itt élnek közöttünk és senki sem tud róluk. Meg kell mondanom a világnak. Itt úgyse maradhatok, most már biztos idejönnek”. Ahogy ezt végiggondolta, a szemközti tűzfalon egy árnyék mozdult és a fizika törvényszerűségeit megszegve futott fel függőlegesen. Egy pillanatra mintha a parázsló szemeket is látta volna ...

Dr. K. becsapta az ajtót maga mögött és először támolygó, majd egyre határozottabb léptekkel elindult a pesti ejszakába.